| Megyek, amerre visz az út. |
| A friss hó, mint fehér pamut, |
| oly lágy, mint a mesékben. |
|
| Én átkozott, így járom át |
| Pestet, szerelmem városát |
|
| se tudja már, hogy kék volt… |
|
| Ma én is már csak azt tudom, |
| hogy ketten mentünk az uton, |
| s hogy régen volt az. Rég volt. |
|
| Egy kapu alatt ég a gáz – |
|
| Ha visszamennék csendesen |
| és szólnék: látod, kedvesem, |
| nincs semmi más, csak hó van… |
|
| S egy költő, aki átkozott, |
| mert rossz szókkal barátkozott; |
| s most kint sétál a hóban. |
|
| És lent a hónak vánkosán, |
| ellengene egy karcsu szán… |
|
| Így hullna lassan ránk az éj. |
| S a sápadt ezüst holdkaréj |
|
|
