| Ha barátom – a nap – már leszökött |
| valahol kint, a téli fák mögött |
| | s mohón csap rám az ellenség: az este, |
|
| már nem kopogok az utcák során, |
| hazaindulok sietve, korán: |
| | bús gondolatok ködbevesző restje. |
|
| Otthon csak mégis vagyok valahogy… |
| Az ember az ágy szélire lerogy |
| | s két aszalt karját szépen lebocsájtja, |
|
| mint két sorompót s zárva áll az út, |
| kétoldalt álmok zivatarja zúg – |
| | s az őr kezébe meglobog a lámpa… |
|
| Ó, mennyi vonat vitt már engemet! |
| Ó, mennyit szálltam kék hegyek megett, |
| | források szélin, selyemfüves tájon… |
|
| És hajón is, örömnek tengerén, |
| ó, ott is szálltam, ott is mentem én, |
| | a nőillatú, kábító dagályon. |
|
| S most mért vagyok itt, hol madár se jár. |
| A szél bezörget szobám ajtaján |
| | s a kályhacsőbe búvik láthatatlan. |
|
| Miért jutottam ide, hol felém |
| egy árnyék néz a falról feketén, |
| | s ha rája nézek, összerogy riadtan. |
|
| Hisz nem is volna semmi, semmi baj! |
| A fejemen még szikrázik a haj |
| | s az arc is ég, ha jól kiberetválom. |
|
| A régi kedvem is megvolna tán; |
| s még nincs nyomomba, nem vigyorg reám |
| | a csontok közül vén gazdám, halálom. |
|
| De – tudjátok-e, hogy mi a magány! |
| Csak egy tányér az ember asztalán, |
| | csak egy pohár, amelyből inni méreg. |
|
| S kimenni és bejönni egyedül |
| és nem vár senki se kint, se belül |
| | és lenni árván önszivünkbe féreg… |
|
| És tépelődni: mért ment tőlem el!… |
| és kérdezgetni: miért nem felel!… |
| | és várni, várni; ha nem rája, másra… |
|
| És mindennap így szólni: mégse jő! |
| És aki jő is: mégse, mégse ő!… |
| | És ébren várni minden virradásra… |
|
|
