| Bocsásd meg nékem, hogy ily messze tartok, |
| hol nincsen út és el kell tűnni már. |
| Hol ködbe vesznek mindenütt a partok |
| s a láb alatt a múlt, e gyatra sár, |
| szemembe csapkod, mint egy gyászi kendő: |
| a múlt van csak és nem lesz már jövendő! |
|
| Bocsásd meg nékem, hogy az élet elvitt |
| s vad tájakon bolyongtam, jégmezőn, |
| hol a boldogság rámöltötte nyelvit |
| s a hold naponta, mintegy vérezőn, |
| vélem siratta mindazt, ami oly bús |
| s amit nem lát, csak a költő s a koldús. |
|
| Hogy úgy születtem, mint egy herceg, gőggel, |
| szatincsipkével övezték fejem. |
| És ölelkeznem kelle sok ripőkkel |
| és megosztanom vélük fekhelyem, |
| amelyre búsan, szégyenkezve járok, |
| mint vackukra a megvénhedt betyárok. |
|
| Hogy alkudoznom kelle, mint a kalmár |
| és elfeküdnöm, mint a céda nő. |
| Hogy üzlet lett az ajkamon a dal már, |
| melyből a fény, a hő már eltünő, |
| hogy szívemmel már annyit tisztelegtem, |
| hogy önmagam se tartom tiszteletben… |
|
| Mit is kívánnék tőled: gyönge gyermek! |
| És mi az, amit néked adhatok! |
| Téged fehér utak messzi sepernek, |
| én csak a feketén maradhatok. |
| Paraszt mérte királyi útam hosszát; |
| bús sakkjáték a szerelmem tehozzád. |
|
| Lehettem volna embered!… Hiába!… |
| A költőd lettem, mindent vádolón. |
| A királynak is megreszket a lába, |
| ha földrengésben felborul a trón. |
| Bocsásd meg nékem, hogy ma alkonypírban, |
| panaszra nyílt szivem s e verset írtam… |
|
|
