| Mint a fagyott téli reggel opálburkán át nem törhet: |
| csak magasból bús mosollyal integet felénk a nap: |
| oly fáradtan mosolyog ki fagyott lelkem kék ködéből |
| szebb régiók reménysége. – Földfia: barbár vagyok! |
|
| Le-lecsuknám melegfényű, mélybánatú állatszemem, |
| hogy ne lássam. Hűs homokba fúrnám fejem, mint a strucc. |
| De mi haszna?… mellem s karom szőrzetében fennakadok |
| s érzem korcs farkcsigolyám és körmeim közt uszonyom. |
|
| Ezer illat- s szín-rezgésben orrcimpáim kidagadnak, |
| törzsem feszül s a mellemben megkoppan az indulat, |
| az alacsony, földből támadt, földbe újra visszakúszó, |
| e szegényes satnya szellem, testi-lelki tetanusz. |
|
| Mit kaphatok a zenétől?!… Riasztó fortisszimókat, |
| sűrű véremet zsibbasztó, altató lágy pianót; |
| hullámait hangulatnak, miket agyam fel nem foghat, |
| csak fájdalmas szégyenének foszforában fuldokol. |
|
| Gyilkos áram csap szivembe s míg elmosolyodik arcom, |
| belül ősi ábrázattal gubbaszt melankóliám. |
| S mit tudhatom, melyik percben lesz véres majomkezemben |
| a felkapott acélpenge s nem mondhatom meg: miért!… |
|
| S hogyha orrom alkoholnak szédítő körébe szúrom: |
| mit nékem az a mennyország, ahol semmi sem enyém! |
| Adjátok a poklot nékem, hol nincs ember s nincsen állat, |
| ott leszek honn és rikoltva kiáltom: jaj, istenem!… |
|
|
