| Érzed-é a kornak nehéz lehelletét, |
| midőn megtántorodva liheg, mint szörnyű állat? |
| Véres szemekkel nézve sötéten szerteszét, |
| támolygó lába rádront, mert rajta meg nem állhat. |
|
| Rohadt lépéből bűz jő, gyomrából rossz szagok, |
| elszédül, aki ember, iszonyú légkörében. |
| Mert hullákat zabált, romlott húscafatot, |
| s böfögve hempereg most napfényben és az éjben. |
|
| Fogát rád csikorgatja, nyelvéről foly a lé, |
| a gennynek és a szennynek rút, dögletes nedűje, |
| csimbókos szőrzetére kétoldalt lefelé, |
| az ártatlan vak ember lábához, le a fűre. |
|
| Két óriási mancsát az arcodba keni |
| és szentelt szádba törli miazmás, ronda orrát. |
| S nincs emberi segítség és nincsen isteni, |
| hogy rád ne szabadítson Szodomát és Gomorrhát… |
|
| És undok csontu törzsét, mit ellep a kukac, |
| elgémberedett rostú lágyékodhoz riszálja… |
| S hiába bömbölsz, ember, és hiába ugatsz: |
| mert elsöpör a porban farának rút uszálya! |
|
| Vagy elfuthatsz-e ember, tán önmagad elől?! |
| Ha bárhova is bújnál, mi sem segít terajtad. |
| Ki kívül jár, nem sejti, mi leskel ott belül… |
| s nem csókolhatod, ember, sohasem meg önajkad… |
|
|
