Érzed-é a kornak nehéz lehelletét, |
midőn megtántorodva liheg, mint szörnyű állat? |
Véres szemekkel nézve sötéten szerteszét, |
támolygó lába rádront, mert rajta meg nem állhat. |
|
Rohadt lépéből bűz jő, gyomrából rossz szagok, |
elszédül, aki ember, iszonyú légkörében. |
Mert hullákat zabált, romlott húscafatot, |
s böfögve hempereg most napfényben és az éjben. |
|
Fogát rád csikorgatja, nyelvéről foly a lé, |
a gennynek és a szennynek rút, dögletes nedűje, |
csimbókos szőrzetére kétoldalt lefelé, |
az ártatlan vak ember lábához, le a fűre. |
|
Két óriási mancsát az arcodba keni |
és szentelt szádba törli miazmás, ronda orrát. |
S nincs emberi segítség és nincsen isteni, |
hogy rád ne szabadítson Szodomát és Gomorrhát… |
|
És undok csontu törzsét, mit ellep a kukac, |
elgémberedett rostú lágyékodhoz riszálja… |
S hiába bömbölsz, ember, és hiába ugatsz: |
mert elsöpör a porban farának rút uszálya! |
|
Vagy elfuthatsz-e ember, tán önmagad elől?! |
Ha bárhova is bújnál, mi sem segít terajtad. |
Ki kívül jár, nem sejti, mi leskel ott belül… |
s nem csókolhatod, ember, sohasem meg önajkad… |
|
|