Ó, mily áldottul boldog s dús a költő, |
ha március van s tavaszt énekelhet. |
A szélkakasra vígan nyelvet ölt ő, |
mert pajkos, mint a gyermek, ő, a költő, |
s ibolyaillat édenén legelget. |
|
A télen át, mint félbolond keringélt, |
mert vonzották a kályhák és a hölgyek. |
Most hetykén keményíttetné az ingét, |
amelyben annyit kószált és keringélt, |
hogy jégkönnyeket hullattak a völgyek. |
|
De sokat hitte, télen, éjjelente, |
hogy meg nem éri új tavasz virágát, |
s búslakodott a fekete levente |
ökölbe fagyott kézzel éjjelente, |
s ráncosra gyűrte árva, nőtlen ágyát. |
|
Már sok tavaszi verset írt a tolla, |
mert húsz esztendős egykor ő is volt ám! |
Hevesen pörgött, akár a motolla, |
szerelmes szíve írta, nem a tolla – |
s a tavasz néven szólította: Zoltán… |
|
És mindig volt egy nagy tavaszi nője, |
egy gyermekarcú, teltcsípőjű démon, |
akiért magát szótlan szíven lőjje, |
egy lelketlen, de vágyva vágyott nője, |
kinek ölébe lidérc ült meg téboly. |
|
Mert szent zavartság volt benne az élet, |
az volt erője, tele és tavassza! |
A tébolyokból új tébolyba tévedt… |
De kijózanította már az élet: |
hideg szemekkel néz az új tavaszba. |
|
Az ibolyát, ha majd elébe hozzák, |
szomorú kézzel pénzzel kell fizetni! |
S a nőt is, ferde életének rosszát |
a röpke szelek, ha elébe hozzák… |
A tavasz ingyen nem szokott izenni! |
|
Csak annyi lesz, hogy a télikabátját |
ledobja majd s felöltőt vesz magára. |
S az ucca szélin, ha suhanni látják, |
majd összébbhúzza mellén a kabátját |
az új tavasznak fullasztó sugára. |
|
És míg tavaszt fütyülnek majd a gallyak, |
ő elbú harminchét esztendejével: |
mozgó világa sok-sok régi jajnak; |
s amerre jár, zörögnek majd a gallyak |
s ő fennakad majd köztük a fejével… |
|
Pedig még száz tavasznak lángviharja |
rejtőzködik szívében eltemetve! |
De megcsalódott már és nem akarja, |
hogy új villámot gyujtson önviharja: |
és újra égni: elfogyott a kedve! |
|
|