| Ó, mily áldottul boldog s dús a költő, |
| ha március van s tavaszt énekelhet. |
| A szélkakasra vígan nyelvet ölt ő, |
| mert pajkos, mint a gyermek, ő, a költő, |
| s ibolyaillat édenén legelget. |
|
| A télen át, mint félbolond keringélt, |
| mert vonzották a kályhák és a hölgyek. |
| Most hetykén keményíttetné az ingét, |
| amelyben annyit kószált és keringélt, |
| hogy jégkönnyeket hullattak a völgyek. |
|
| De sokat hitte, télen, éjjelente, |
| hogy meg nem éri új tavasz virágát, |
| s búslakodott a fekete levente |
| ökölbe fagyott kézzel éjjelente, |
| s ráncosra gyűrte árva, nőtlen ágyát. |
|
| Már sok tavaszi verset írt a tolla, |
| mert húsz esztendős egykor ő is volt ám! |
| Hevesen pörgött, akár a motolla, |
| szerelmes szíve írta, nem a tolla – |
| s a tavasz néven szólította: Zoltán… |
|
| És mindig volt egy nagy tavaszi nője, |
| egy gyermekarcú, teltcsípőjű démon, |
| akiért magát szótlan szíven lőjje, |
| egy lelketlen, de vágyva vágyott nője, |
| kinek ölébe lidérc ült meg téboly. |
|
| Mert szent zavartság volt benne az élet, |
| az volt erője, tele és tavassza! |
| A tébolyokból új tébolyba tévedt… |
| De kijózanította már az élet: |
| hideg szemekkel néz az új tavaszba. |
|
| Az ibolyát, ha majd elébe hozzák, |
| szomorú kézzel pénzzel kell fizetni! |
| S a nőt is, ferde életének rosszát |
| a röpke szelek, ha elébe hozzák… |
| A tavasz ingyen nem szokott izenni! |
|
| Csak annyi lesz, hogy a télikabátját |
| ledobja majd s felöltőt vesz magára. |
| S az ucca szélin, ha suhanni látják, |
| majd összébbhúzza mellén a kabátját |
| az új tavasznak fullasztó sugára. |
|
| És míg tavaszt fütyülnek majd a gallyak, |
| ő elbú harminchét esztendejével: |
| mozgó világa sok-sok régi jajnak; |
| s amerre jár, zörögnek majd a gallyak |
| s ő fennakad majd köztük a fejével… |
|
| Pedig még száz tavasznak lángviharja |
| rejtőzködik szívében eltemetve! |
| De megcsalódott már és nem akarja, |
| hogy új villámot gyujtson önviharja: |
| és újra égni: elfogyott a kedve! |
|
|
