1
| November-éj volt, borzongós, hideg, |
| mikor csontjukat zörgetik a holtak, |
| mikor gyökerét rázva sok virág |
| nyarát siratja, gémberedve sorvad. |
| A Sándor utca házsora felett |
| éles szelek száguldtak el vihogva. |
| S a cégtáblák, mint fekete karok, |
| a házakon sötétlettek lobogva… |
| November-éjjek: csöndes zokogás! |
| nyári emlékek búgó rekviemje! |
| Mikor felzeng a szívek rejtekén |
| az ifjúságnak hamvadt önszerelme. |
| Mikor eszünkbe jut a sok madár, |
| amelyek egykor felszálltak ijedten… |
| És egy se szállhat soha vissza már, |
| de szárnycsapásuk még szivünkbe lebben. |
| Ó, mért is színez, mért fantáziál |
| a szív, e vézna, éhes, beteg festő! |
| Ó, mért lát kertet, rózsaligetet, |
| hol egyetlen bimbó búsul, egy feslő? |
| Minek zúgatja tengerek vizét, |
| mikor csak árva, kis bádog-csatornán |
| csurog a víz falusi ereszen |
| s villám szalad a kicsi templom tornyán? |
| Minek kavargat élő szíveket, |
| mikor szegényen jár, koldús-gunyában? |
| …Szegényes ágyban, álmatlan hevert |
| Felicián egy kis manzard-szobában. |
| Vastag falak közt hevert betegen, |
| bár névtelen volt ez a bús betegség. |
| Hiába bújnál tudós könyveket, |
| amelyekből e kór neve kitessék. |
| A fizikum oly ép, miként a makk, |
| csak éppen, hogy nincs mit kezdeni véle. |
| Az izmok között bús penész zokog |
| és megszakad az artériák vére. |
| A láb szeretne futni sebesen |
| és nincs erő, hogy ágyából kiszálljon. |
| A sziven bagoly huhog rémitőn |
| és hangtalan jaj hólyagzik a szájon. |
| A két karon sebeknek tűze ég, |
| de földi szem e sebeket nem látja. |
| És egy moloch jő: szemedbe nevet |
| és irtózatos szájöblét kitátja… |
|
| Felicián bámulta a plafónt, |
| amelyről egy bús villanykörte csüngött. |
| Egy szék támláján a hervadt homály |
| beárnyalt mellényt, nyakkendőt, meg inget, |
| miket levetett jó Felicián, |
| közönnyel, mintha nem is övé volna. |
| Mert bágyadt férfi volt és életúnt, |
| a szeme fáradt, arca meg mogorva. |
| Aludni szegény sehogysem tudott |
| ez életben, az éberben, a rútban. |
| Agyában a bú fúrt sötét utat, |
| mint gyémánttű egy hosszú alagútban. |
| Magányos utas volt e földtekén, |
| kihez senki se húzott, ki se féltett, |
| kinek élete félig élet volt |
| és minden tette elhibázott, fél-tett. |
| Éjfél után egy óra lehetett, |
| a lépcsőházból macskahang nyivákolt. |
| Majd ez a hang síróra, búsra vált |
| és alján forró, rőt sziporka lángolt. |
| Nászéjszaka lehetett odakint |
| a szellős, odvas, sötét kapualjban: |
| egy cica sírt szívfojtó keserűn |
| s egy macskahang dorombolt csöndbe, halkan. |
| A kis cica sirása keserűn, |
| minthogyha gyenge lánytorokból jönne: |
| jajgatva búgott és sikítva szállt, |
| egy szűzi lánynak szíve sajgott benne. |
| Feliciánnak szíve felneszelt |
| és felszikrázik mellében az ábránd: |
| rakosgatja emlékeit szegény, |
| mint matrózok a hajókon a kátrányt, |
| az indigót, a kávét, selymeket, |
| amikkel olyan messziről jövének… |
| S bizony, helyükön szegény mit se lelt |
| s felbúg szivében a szomorú ének. |
| Be jó volt otthon, gyermekkor ölén, |
| be jó volt nyári kertek közt henyélni. |
| Az életet csak lesni nagybohón, |
| csak várni rá, de benne még nem élni. |
| Nem tudni semmit, ami bizonyos, |
| csak sejteni sok mindent, ami kétes… |
| és nézni a konyhában álmodón, |
| hogyan készül a déli mákosrétes. |
| És nézni nyári délutánokon |
| a kerítésen át, a naptul resten, |
| hogy imbolyg el a sok parasztleány, |
| alma arcával, ringóan, begyessen. |
| Utánuk nézni, míg a szív dobog, |
| és lesni, lesni szoknyák csipkefodrát, |
| amely alatt nincs semmi, semmi más – |
| és érezni az ifjú vérnek sodrát. |
| Aztán osonva bújni el a hűs |
| szénapadlásnak homályos zugába |
| és elképzelni mindent, ami nincs – |
| fürödni képzelt, langy női ruhákba. |
| Vakító testet álmodni vadul |
| az illatos, zizzenve hajló szénán… |
| S elnyúlni aztán mámorittasan, |
| lecsüngő karral, zúgó fejjel, némán… |
| eszébe jutott, hogy még ma is gyermek, |
| akit az ábránd és a képzelet |
| még ma is szögek korbácsával vernek. |
| Eszébe jutott, hogy ő itt maradt |
| a lelkével, mely sehogysem öregszik. |
| Mely szomjazik egy más lélek után, |
| amíg a teste tétlen, tunyán fekszik. |
| Eszébe jutott a multak ködén |
| jó Eduárd, nagybátyja, ez a furcsa |
| kékfestősegéd, aki kóborolt, |
| mert elveszett az életének kulcsa. |
| Ki hosszú volt és paraszti szavú, |
| ha estelenkint elkezdett mesélni. |
| De pajkos nyelvek azt mondták, hogy úgy, |
| mint ő, talán senki se tudott élni. |
| A bajsza szőke s igen hetyke volt, |
| kétoldalt szúrós csavarba pödörve: |
| ez volt a nőknek vágya akkoron, |
| az álmatag női sziveknek örve. |
| Gavallér volt valahol Kanizsán, |
| mindég a zsidó lányokat kísérte, |
| azt tartotta, hogy vérük fűszeres – |
| (később pár gyermeket kapott is érte…) |
| Dolgozni soha, soha nem tudott, |
| csak szívta az erős virzsiniákat. |
| Tönkre is tette néhány év alatt |
| az apját és a kelmefestő gyárat. |
| A mellénye mély kivágásu volt |
| s nagy kék gyűrűt viselt, akár a püspök. |
| S ha bárhová ment, nem feledte el |
| a kampós sétapálcát, az ezüstöt. |
| Ha eső hullt, egész nap hegedült, |
| valami kószalelkű trubadúr volt. |
| Nem dolgozott s nem parancsolt sosem, |
| amolyan hetyke, tunyalelkü úr volt. |
| s ahogy most éjjel Eduárdra gondolt: |
| megfejtette a nagy élet-talányt, |
| mig kint a macska bókokat dorombolt… |
| …Már reggel volt, a cingár szemetes |
| már csengetett fülethasító hangon. |
| És megindult a zűrös csoszogás |
| a hosszú, piszkos, visszhangozó gangon – |
| s Felicián még egyre éberen |
| feküdt a gyűrött és idegen párnán. |
| Átgondolá ő egész életét, |
| mely megfeneklett elhagyatva, árván. |
| S amíg a reggel szürke árnya kúszott |
| a durva színű szoba padlatán: |
| Felicián új gyógyszert írt magának, |
| miként valami naiv sarlatán. |
| Polgár leszek!… így szólt gyerekes daccal, |
| lesz énnekem is meleg tűzhelyem |
| s a józantalanságnak ím ezennel |
| keményen a hadat megüzenem! |
| Elég volt már a kósza éccakázás, |
| a kölcsönvett szerelmek vesszenek! |
| Legyintsék meg a szívemet a békés, |
| az áldott, csöndes, jó meleg szelek! |
| Egy rendes öltönyt vásárlok magamnak |
| és tisztességesen megnősülök. |
| Lesz legalább, ki jóétvágyat kíván, |
| ha délidőben ebédhez ülök. |
| Lesz legalább, ki rendbetartja holmim, |
| lesz mellettem egy kedves feleség. |
| A szomszédban épp most nyitotta boltját |
| s vígan pipált az ajtóban a pék. |
| S Felicián már látta is a kedves, |
| puha lakást s a kis konyhát, ahol |
| a feleség pecsenyét süt a roston, |
| míg a cseléd szép nótákat dalol. |
| S a hálószoba halvány ámpolnáját, |
| mely kisbabára szórja majd a fényt… |
| S Felicián máris felült az ágyban, |
| már új ember volt és mitől se félt. |
| Szent önbízó lett ő, aki még tegnap |
| kétségbeesett jövője miatt, |
| ki a napfénytől reszketett s a zordon, |
| hideg jövőtől meg visszariadt. |
| És már acélos, tetterős kezekkel |
| nyúlt kabátja után; és amíg |
| öltözködött, eléje színeződött |
| a szép jövő, a boldog, és a víg… |
| Kikeresett egy élénkszínü, omló |
| szép nyakkendőt és csokorba köté. |
| S a tükör előtt állva, égi fény szállt |
| kissé megtörött alakja köré. |
| És Felicián elindult hazulról, |
| a kávéházba reggelizni ment. |
| Elolvasta ott a lapokat sorba, |
| a napi híreket és a hyment. |
| S az apróhirdetéseket betűzve, |
| ajkára ült a gúnyos nevetés: |
| hát ez az, amit szerelemnek hívnak!? |
| hát ez az örök szent „egybekelés”?… |
| És csöndesen moralizálni kezdett, |
| akár egy konok, rendes, öreg „spisz”; |
| ki megrögzötten halálig erényes |
| s egy istenbe s egy feleségbe hisz. |
| És megdobálta ezt a romlott Pestet |
| lázadt lelkének kis köveivel |
| s szivének méltó fölháborodása |
| a cifra paloták fölé ivel. |
| Egy nőre gondolt, kinek nincs aranyja, |
| sem arcán festék, mesterkélt bibor; |
| ki szent hitet s áldott nőiességet |
| istentelenül lábbal nem tipor. |
| Kit jóerkölcsü tejjel tartott anyja, |
| kinek erszénye helyett lelke dús… |
| S dobogni kezd Feliciánnak szíve |
| és elborul a lelke, arca bús. |
| Hol keresse ez áldott, szűz Madonnát, |
| ő, kit a sorsa cölöpökre vert; |
| akit az élet, e hazárdjátékos |
| kegyetlen az alsók közé kevert!… |
|
| …S már este újra kislelkűvé vedlett, |
| a vendéglőben ürmöst hozatott. |
| És éjféltájon úgy lengett az utcán, |
| mint esőázott, gyenge moszatok. |
| A barátai messze elkerülték: |
| de ő még így is emberszív maradt. |
| És bandukolva a körúti csöndben, |
| a derűs kőemeletek alatt, |
| még ittasan is látta bús szemével |
| a lázas, boldog és szent víziót… |
| S bús kezével ketté akarta törni |
| az életet, e kőkemény diót! |
| A sötét éjben megszorult az ökle |
| s megfenyegette az ablakokat! |
| Az életébe vetett vak bizalma |
| az éj sötétjében le nem lohadt. |
| S lefeküdt otthon a szegényes ágyba, |
| hol száz gyűrődés száz álmot lehelt. |
| És úgy feküdt ott, mint akinek ajka |
| elfáradt, mert nagy kérdésre felelt… |
|
|
|
