2
| Esténként az Andrássy úton sétált, |
| hol szépasszonyok, lányok rajzanak. |
| Hol a remények napról-napra élnek |
| s egy durva szótól el nem alszanak. |
| Hol nagyvárosi zűrzavart hazudnak |
| a nagy ívlámpák és a sok selyem. |
| Hol a szerénység, ez a bús gyalogló, |
| a kocsiúton menni kénytelen. |
| Itt sétálgatott hátratett kezekkel |
| szegény, megkopott, jó Felicián. |
| És tűrte, hogy az arcába vihogjon |
| a sok suhanva járó szép leány. |
| A könyökükkel meg-megveregették, |
| mint ablakot a jerikói lonc, |
| úgy ment a lármás, hetyke, nagy tömegben, |
| mint durva zsandár előtt a tolonc… |
| S egy édes, forró, végeláthatatlan, |
| szelíd regénybe álmodta magát, |
| melyből az író őtet kifeledte |
| s amelyen szivek száguldanak át, |
| míg az övével senki nem törődik, |
| a szárnyalásban bárha megszakad – |
| s e pillanatban a szerelem tűje |
| Feliciánnak szivébe szaladt. |
| A lombos fák alatt sötét ruhában, |
| amik suhogtak, mint a könnyű szél, |
| egy lányalak suhant a forró járdán, |
| libbenve lengő kalap szép fején. |
| Egy gyermekarcú, érett testü lány volt, |
| a termékenység karcsú angyala, |
| és felbúgott Felicián szivében |
| egy titkos óraműnek lágy dala. |
| Az arc, miként Murillo szende női, |
| szelíden hajló, gyengéd, gyermeteg, |
| mely örök-kérdő, szent csodálkozással |
| emel az égig egy dús termetet. |
| Az ajk, mint egy mesteri mívü erkély, |
| oly önbízóan áll a föld felett. |
| És rajt, miként egy alvó grófkisasszony, |
| egy szenderedve lengő szó nevet… |
| A homlok, mint a nárcisz szirma, fénylő |
| és messziről is tündérillatos. |
| A szem, miként a gyermeké, dacos szem, |
| kissé mosolygó, kissé haragos. |
| S szemet és ajkat érett kebel ringat, |
| mely, mint egy rózsa, olyan dús, teli. |
| S a kerek vállon könnyü selyemgallér, |
| kis zászlóként a szellő lengeti. |
| Egy gyermeké ez arc s egy szent anyáé |
| a termet, ez a Rembrandt-alkotás. |
| A test s a lélek hű harmóniája |
| kimondhatlan, csudálatos, csodás!… |
| Egy pillanat volt mindez… s újra eltűnt |
| a vízió, mint egy hullámtaraj. |
| S Feliciánnal emelkedni kezdett |
| a gőzölgő, olvadt flasztertalaj. |
| Akarta, ámde nem tudott megállni, |
| félt, hogy megfordul s utána szalad |
| s letérdel majd előtte, ott az utcán, |
| az opálfényü nyári ég alatt. |
| És itt, habár nem illik, én bevallom, |
| a nyájas olvasó is sejti tán, |
| hogy rendkívüli, furcsa ember volt ő, |
| nem rendes ember, jó Felicián. |
| Vagy rendes ember-é, akinek nincsen |
| foglalkozása, csak úgy éldegél, |
| máról-holnapra, komoly alap nélkül |
| e komolyságtól zúgó földtekén? |
| Akinek nincsen egy megszabott útja, |
| ki percre percet perget álmatag. |
| Ki ma még mindent szívére szorítna |
| s holnap már mindent, mindent megtagad. |
| Kinek ma itt van, holnap ott lakása, |
| mert nem köti őt sehová se rög. |
| Csak mint a csiga kisgyerek kezében, |
| az élet ostorától úgy pörög. |
| Vagy rendes ember-é, ki minden reggel |
| új országot köszönt és új napot? |
| Új életet kezd minden napsugárral |
| és minden napsugárral új halott. |
| Ki nem épít és nem rombol, csak tűri |
| az életkáoszt s benne önmagát: |
| egyszóval költő volt, rímek rovója, |
| csukott szájjal dalolgatta dalát… |
|
| Lihegve dőlt egy ház poros falához, |
| valahol fönt, az Opera körül. |
| És jönni látta a boldog jövendőt, |
| amely szeméről mindent letörül: |
| a sok-sok szörnyü szomorító képet, |
| mely rossz órákban rakódott oda. – |
| Jön, jön feléje a szép régi álom, |
| az álmodott, a várva-várt csoda!… |
| Szent fluidumként pergett a szivébe |
| a lányalaknak fénye, amidőn |
| továbbhaladt a zajos utca szélén |
| s végigtekintett sok szép lenge nőn. |
| Ezek mind: csupa halovány utánzat! |
| Játékszerek, belül mind csupa kóc. |
| Úgy imbolyognak festett szívvel, arccal |
| az élet felszinén, mint a bohóc. |
| Csak egy-egy vonal, szürke ákom-bákom |
| mind, nem egyéb az érett férfinek, |
| ki a mély titkok hieroglifáit |
| böngészve, hűs mosollyal érti meg! |
| Ki tudja, hogy a földi szerelemben |
| ha nem nyerhetjük el, mi kell nekünk: |
| nem fogadhatjuk el, mi könnyü, olcsó – |
| mert drága árért fordul ellenünk!… |
|
| S hogy hánykódva a lanyha éccakában, |
| e nőre gondolt jó Felicián, |
| az egész képre emlékezni kezdett – |
| a játszma máris billenő és vesztett, |
| mert volt ott még egy, még egy furcsa lány… |
| Emlékezett, hogy ott a szürke járdán |
| nem egymagában szállt a tűnemény: |
| karján egy furcsa, diabólikus nő, |
| rejtett ravaszság csillogott szemén. |
| A homlokán két nyugtalan szemöldök, |
| s mi női arcon oly rút s beteges: |
| a kétes jellem görbe iránytűje: |
| a hajlott orr, amely szagokra les… |
| Hosszú karok, mik kihívón kaszálnak, |
| korcs nőstény, kinél megtorpant a nem. |
| S Feliciánt, e nőre emlékezve, |
| elfogta egy felsajgó félelem. |
| Az ily barátnő nem jó bizonyítvány! |
| De hátha puszta ismerős talán?… |
| És másnap meglátta őt újra este, |
| a karján ott a görbeorru lány… |
| Utánuk ment és bár nem hallgatózott, |
| sok olyat hallott, ami szörnyüség: |
| fanyar dalát a kihívó szavaknak, |
| amiktől a férfiak felkacagnak, |
| gyújtván őket szívbéli könnyüség. |
| Egy-egy tekintet jobbra is, meg balra, |
| az ajkuk nyílott egy-egy olcsó dalra, |
| ott kint az utcán, ezer szem előtt… |
| Ó, Istenem, mily anya szülte őket? |
| Ó, Istenem, vajjon hol nevelődtek?… |
| S Felicián kételye egyre nőtt. |
| És látta, hogy a rút leány majd erre, |
| majd arra kacag hetykén, szenvtelen. |
| A férfiak megállanak vihogva, |
| a tekintetük sértő, szemtelen. |
| De ők csak mennek, két feslett rakéta |
| tudatlanságnak kétes égivén – |
| S Feliciánnak mérges nyíl szaladt át |
| a szerelemtől vonagló szivén. |
| Egy titkos érzés azt súgta szivébe, |
| hogy ez a másik annak veszte lesz! |
| (De aztán lassan elpirult az arca, |
| mert férfiszégyen lelket fűszerez.) |
| Honnan képzel ehhez jogot magának, |
| hogy egy idegen lánynak életén, |
| mint zongoránk poros hátán, ujját |
| így végighúzza gyáván, könnyedén! |
| Hisz mindössze csak egyszer-kétszer látta, |
| és semmi több, még nem beszélt vele. |
| És nem lehet joga, hogy életébe |
| hivatlan szemmel meredjen bele. |
| Talán csak puszta látszat mind e lenge, |
| ledér, kacér, vad pantomímia!… |
| És hallgató, zárt ajkkal nézte őket, |
| e lengve lejtő, talányszerű nőket, |
| mint egy balzsamba pólyált múmia. |
|
| És életét, mint ó-pincéknek dombját, |
| zavaros, buja dudva lepte el. |
| Oly ember lett, kit egy női mosolynál |
| egyéb már nem hív és nem érdekel. |
| Nem dolgozott és lompos lumppá vedlett, |
| bohémtársak közt lanyhán éldegélt. |
| A pénztelenség rozsdás, bús lakatja |
| kopott ruhákba láncolta szegényt. |
| Így jelent meg, mig szégyen égett arcán, |
| a züllött kávéházi karzaton, |
| hol bús zseniknek társasága trónolt, |
| egy furcsa színü, rikító szalón. |
| Szagos mügével táplálkozó, renyhe |
| gáminek, zsibbadt, vágyó agyvelők, |
| mikből a tettnek kemény acélrúdját |
| kimozditották feslett, durva nők. |
| Vad piktorok, kiknek borús ecsetjét |
| az ördög tartja fogva, s ők ezér |
| az eljövendő szent jövőbe bíznak, |
| amelyről csak a tunyaság beszél. |
| Tehetséges poéták, kik a rímet |
| a témájuk fölébe helyezik. |
| És aki mást mond, az komisz eretnek, |
| azt ünnepélyesen lefejezik. |
| Stíl nélküli novellaíró-tábor, |
| vitatván, hogy a tétlenség mi jó. |
| S regényírók, akikben nincs egy csöppnyi |
| fantázia, szín és konstrukció. |
| Vastag szivarral dugják bé a szájuk |
| és oly nyugodtak, mint az angyalok |
| a barokk stílü mennyezet alapján – |
| de reményeik óriás-nagyok. |
| Felicián leült a rossz diványra, |
| melyből a lószőr kikívánkozott. |
| Egy borzas festő habzó szájjal éppen |
| a nagy Cézanne fölött vitatkozott. |
| Azt mondta rá, hogy nincsen létalapja, |
| hogy ravasz ál-praerafaelita… |
| S ahogy Felicián leült helyére, |
| abbamaradt az értékes vita. |
| Egy ifjú piktor mellé ült, ki újdon, |
| szűz felfogásban rajzolt akkoron; |
| Hennernek hívták, jó bohó fiú volt, |
| kissé híres már a piktor-soron. |
| Franciával keverte azt a módit, |
| amely magyar volt, s csupa förtelem. |
| Tehetséges volt, üres lelkülettel, |
| kissé konok, kissé erkölcstelen. |
| Felicián mesélni kezdte néki, |
| hogy milyen árva, milyen elhagyott. |
| Hogy a kutyánál, annál is kivertebb, |
| hogy valóságos útszéli halott. |
| S hogy ehhez még szerelmes is, sötéten, |
| s reménytelen; s leírta azt a nőt… |
| S amíg beszélt, Henner csak ámult-bámult |
| s a rossz díványhoz szinte odanőtt. |
| – Hisz nővérem e nő, kit ily rajongva |
| tükröz szemed és dicsérget a szád!… |
| No jó, öreg, majd bemutatlak néki, |
| csak légy nyugodt, majd lesz gondom reád… |
| S Feliciánból vulkán tört magasra, |
| az égre írva forró betüvel |
| egy lánynevet, a szép Aníziáét, |
| egy égi fénnyel írt iniciálét, |
| mely minden csillagnál szebben tüzel… |
|
|
|
