10
| Ha csúf zimankós éccakán a kedves |
| elhal mellőled, sóhajtva neved, |
| s az égzengés rikoltja a szivedbe |
| a borzasztó, a bús gyászéneket; |
| s még ott fekszik az ajkad közelében |
| a meleg párnán a hideg halott: |
| belényugodhatsz. Isten így akarta – |
| szíved könnyeidbe takarhatod. |
| De ha kiszáll a szíved ablakából, |
| hol melengető ágya int feléd, |
| ha minden napnak minden egyes perce |
| új s más alakban kergeti eléd; |
| egyszer egyetlen hajfürt, mit a szellő |
| az ablakodon a karodra hajt; |
| másszor egy arc e zűrzavaros uccán |
| s az ő mosolya lengedezik rajt; |
| vagy egy sikoltás a vak éccakában, |
| mikor nem tudod: honnan?… hova száll?… |
| és lebegővé válik, ami test volt, |
| a drága kéz… a szemek… és a váll… |
| Mikor a sorssal te már elvégezted, |
| hogy ő kell néked csak és senki más, |
| és ő beleszól csengő kacagással: |
| ez gyilkosod lesz, ez a kacagás!… |
| Nem, nem lehet az asszonyt elfeledni, |
| a testednek s lelkednek asszonyát! |
| Nem, nem lehet engedni, hogy a fátyolt |
| egy más asszony karja akassza rád, |
| amelyet ő hasított el, a lelke |
| sötétségében, melybe elmerült… |
| …Feliciánnak fülébe az élet |
| kihívó, fájó trillákat fütyült. |
| A napjaira gyászfátyolt borított |
| a férfi vágya és a lelki bú, |
| olyan volt mint egy kidőlt, bedőlt kunyhó, |
| amely fölött a múlt szellője fú. |
| A multat látta minden pillanatban |
| s ha reggelenként korán ébredett, |
| eszébe jutott régi kis szobája, |
| és fel-felsajgott belé szíve tája: |
| hogy kezdjen el most egy új életet?… |
|
| És – jött az idő. Ez a hideg orvos. |
| Feliciánnak gyógyszereket írt. |
| Ziáról néha egy-egy szó repült szét, |
| s a rossz szájak megtoldották a hírt. |
| Ha összebújva látták egy zuguccán |
| a férfiakkal gyönyörű fejét, |
| Feliciánnak azt mondták, hogy rossz lett |
| s az ördögnek adta el mindenét. |
| Felicián ilyenkor tompa daccal |
| csak bólogatott. Aztán hazament. |
| Egy imát mondott el Aníziáért |
| s zokogva mondta rája az ament. |
| Íróasztala egyik fiókjában |
| hetek óta hevert egy kis levél, |
| csak három szó volt reszkető írással |
| odaírva az egyik szegletén, |
| a három szó, az elfelejthetetlen, |
| a titkos chiffre, a szárnyas irás… |
| elővette és széjjelszakította |
| s erőt vett rajta a csukló sirás. |
| És aztán új levélpapírra írta, |
| ráírta újra, újra ugyanazt. |
| Mert vágyódott utána, nagyon vágyott, |
| de ajka nem tűrt egyetlen panaszt. |
| Fehér papírra írta, majd pirosra, |
| majd zöldre gyásza sok bús éjjelén… |
| Míg egy napon ott rémlett a szívében |
| a három szó sötéten, feketén… |
|
| December volt már. Apró hópihékkel |
| volt telehintve mind a szép világ. |
| Felicián begombolja kabátját |
| s a téli alkonyatnak nekivág. |
| Egy álomország volt neki az ucca: |
| a fehér havon lila fátyolok, |
| melyek mögött a zűrzavaros élet |
| majd hetykén lépdel, majd meg támolyog. |
| A nagy kapúknak szétfolyó homálya, |
| a paloták és a havas tetők |
| s a hintókban pöffeszkedő gavallér |
| s a drága, csókonhízott szeretők. |
| A villanyos, e buta sárga állat, |
| ahogy megtorpan s újra tovaszáll. |
| És éhes arcok, sárga szemek bamba |
| tekintetükkel: itt megy a halál! |
| mögött a széles, festettarcu nő, |
| ki merész férfiszemek könnyű lángján |
| remegni kezd és gyorsan tűzbejő. |
| S a rikkancsok, e rekedt kis heroldok |
| s a falakon a sok szines plakát. |
| Felicián feltűrte most a gallért, |
| hogy e világtól elzárja magát. |
| Az Oktogonhoz ért. A hátgerincén |
| végigszaladt a hasító hideg. |
| Itt-ott egy-egy pénzéhes, pici, püffedt |
| fehércseléd lágy-osonva libeg. |
| Az Andrássy-út hatalmas fatestén |
| autó sípol és rossz konflis kocog. |
| Az ívlámpák violaszínben égnek, |
| mint tengeren a messzi fároszok. |
| Már messze járt künn, ahol a ligetnek |
| tar bokrait a szél tépázza meg, |
| a Műcsarnok előtt egy ifjú, lázas |
| szerelmespár vad csókokban remeg. |
| Itten megállt. A csöndbe körülnézett. |
| Be jó e néma, ez a fagyos csend. |
| Homályos felhők úsztak el az égen |
| és büszkén trónolt a hold odafent. |
| Ki tudja, mit gondolt Feliciánról, |
| ki csendben állt ott, akár egy szobor… |
| Egy pillanat és meglibbent körötte |
| a sűrü, fagyos nagy párafodor. |
| Két lámpafény tört át vakítva rajta, |
| utána egy hintó s a burkolat |
| dacosan, tompán kopogott a hóban |
| a négy kerék s a lópaták alatt. |
| Felicián fel sem tekintett rája, |
| csak megindult az úton lefele, |
| s hogy a kocsi mellette eliramlik, |
| egy ismerős kacaj játszik vele… . |
| S e pillanatban egy fehér papírlap |
| a lába elé le a hóra hull – |
| Felicián megáll… a hóra bámul |
| meredten, meglepetten, szótlanul. |
| Majd lehajol és fölveszi a hóból |
| a papírlapot; a fény tovatűn. |
| Tekintetével végigszalad gyorsan |
| egy sor sietve leírott betűn. |
| S ahogy olvassa, lelke csöndes útján |
| a múlt emléke keresztültipor: |
| a papírlapon három szó sötétlik |
| csupán: „Alentin Talanta Tilor…” |
|
| A szél sipolva zúg a puszta fák közt, |
| valahonnan egy szélkakas kiált. |
| Felicián a papírt széjjeltépi, |
| s a hóba szórja, mint mérges hinárt. |
| Oly idegen e három szó fülének, |
| hol is hallotta?… s vajon mit jelent?… |
| Bundájáról a sok havat lerázta, |
| aztán bement egy csöndes kávéházba, |
| s a holdat nézte, a könyörtelent… |
|
|
|
