9

Ó, gyenge lelkek holdkóros szerelme,

szembekötősdi zord bozót ölén,

hol bújva les a vágy, e szörnyű mammut

s a súlyos talpú, szomjas csókbölény!

Mint vak koldús, úgy járt-kelt önmagában

Felicián a pesti éccakán.

Ahol virágot látott, mind elküldte,

Aníziáról bármit hallott: tűrte…

nem is hitt róla rosszat el talán.

S megleste egyszer itt és másszor ottan,

mindig útjába akadt hirtelen.

Kibékültek és összevesztek újra,

csalán között liliom nem terem.

S egy hideg estén, mikor összebújtak

a pesti kis lakásban szótlanul,

rájukborult a bűnbánat szelíden,

mely lelket idomít, szivet gyalul.

Jól tudták ők, hogy még százszor, ezerszer

kergeti őket széjjel majd a vér.

A testük szétrepül, de megtört lelkük

a messzeségben is majd összeér:

egy büszke szív, mely selymek mögé búvik

s egy alázatos szív, mely könyörög…

S szemükben lángzó lávaként lobognak

az éj felé a boldog gyönyörök.

Vágytam utánad nagyon… szól a férfi, –

nagyon vágytam utánad… szól a nő…

S játékos kedvvel furcsa titkos írás

tűnik egy kis papírlapon elő.

Felicián szeszélyes változatban

betűket rak, szavakat fűzöget,

amikből egy megbeszélt kulccsal három

felszárnyazott szó lángzón integet:

„Vágytam utánad nagyon!…”, mint egy chiffre,

mely röptében világokat tipor –

a három szó, mely vérükbe világol

vadul: „Alentin Talanta Tilor!…”

És úgy tudnak örülni, mint a gyermek,

ki megtalálta szép játékszerét.

Mint három csók, a szájukon úgy csattog

a három szó. Mint vad, buja zenét,

úgy zümmögik egymás fülébe halkan,

felolvadva az andalító dalban,

meglelve egymást csókfátylak megett…

– Ugye, most már velem maradsz örökre?…

– Veled maradok most már, csak veled!…

S a vér ágyában szunnyadozó kétség

újra felébreszti Feliciánt:

– De hogyha mégis újra messze mennél,

ha tőlem bármi ujra messzi ránt,

ha már csak álmaimban lész ölemben

s nem lesz enyém a szád, e csepp bibor,

és megkivánlak, elég lesz izennem

csak ezt: „Alentin Talanta Tilor…”?

S megpecsételik forró öleléssel,

mely hajnalig tart…

A hold elszökött.

A nap világló, üde arculatja

kileng a felhőpongyolák mögött.

És új élet kezdődik, jaj de főnix-

madárként nincsen újraéledés.

A hamuban ott égett minden, minden:

biztos halál az élet-tévedés.

…A messzi kertek orgonát leheltek,

nyári esőnek illata szitált.

Felicián most még jobban szerette,

mint valaha, nejét, Aníziát.

Már csak Ziának nevezte szelíden,

hogy kurtább légyen a szó, mely után

a csók az öröklétbe szárnyalhasson. –

Künn barangoltak éjfélig Budán,

kis kocsmákban boldogan vacsoráztak,

Ziának arca égett, kipirult

a rubinszínű bortól. És szivükben

a második szerelem kivirult.

És hazafelé gyermekes-bolondul

szétszaladtak egymástól nagybohón,

hogy a másik uccában ujra össze-

szaladhassanak éhesen, mohón.

S egymás ajkába martak, vérigérő,

vad csókok égtek ajkuk bársonyán.

A szerelemnek két nomád-cigánya

így csalta egymást az uccák során.

Nem tudtak ők sehogyse eggyé lenni,

se szabadulni; két szegény bolond.

Vagy nem bolond-é, akinek a vére

forró igent s az agya nemet mond?

Vagy adhat-é a nap hűvös világot?

Vagy adhat-é a hold jó meleget?…

…És egy napon Anízia elsíklott

a hűség tündérfátyola megett.

Elég volt néki már a jó karokból,

melyek szilárdan tartották szivét.

Elég volt már a kérés, a könyörgés,

mely szabadsága fátylát tépte szét.

Erdei nimfa élt a lelke mélyén,

faunok felé suhant a réten át.

S a zöldes fény, a hűs lombkoronákról

szívébe marta kétes vágy dalát…