| Féljetek tőle! Ő is fél magától, |
| ezért oly lassú, tétova, önös. |
| A járatlan szívéhez kap s csudálja: |
| ó, mily nyugalmas, komoly, különös… |
|
| Az én szemem ismeri e nyugalmat: |
| mögötte tétlen üresség tanyáz. |
| E szép kezektől távol él a jóság, |
| a reájuk lehellt csók megaláz! |
|
| Két tetszetős, elhízott, síma állat!… |
| Türkizzel és smaragddal ujjukon |
| egyképp nyugodtan bánnak ők a tőrrel |
| és babrálgatnak el egy gomblyukon. |
|
| Ábrándosnak ne véld szemét, mögötte |
| nincs irgalom, érzés, se gondolat. |
| Csókja ízetlen, sótalan a könnye – |
| kihull s felszárad pillanat alatt. |
|
| Testének kéjes, imbolygó vonatján |
| egy félelmes rabtartó utazik: |
| az Egykedvűség! És nagyokat ásít |
| tavasztúl télig, téltűl tavaszig… |
|
| De vannak, kik ez ásítás bíborján |
| vágyban kigyúlnak s elmerengenek. |
| Ó, jajj azoknak! Százszor jajj tinéktek, |
| szegény elébe hullott emberek! |
|
| Mert jajj, nincs miért kúsznotok ölébe: |
| nem szentelt párna az, de kriptakő, |
| melyen az álmok izzé-porrá törnek, |
| ahol az életfa sohase nő! |
|
| Igen, ha más nő szülhetne helyette! |
| Mit bánja ő: egy munkás-feleség!… |
| Az anyaszív, mely síron túl is éber, |
| az anyagond – őnéki csak mesék. |
|
| Nem ismer Eszmét. Szoknyája redőit |
| a kényelmesség tartja össze csak. |
| Ha siránkozik, meg nem hatja szíved |
| és szemérmetlen, hogyha felkacag. |
|
| Férfi előtt fejét meg sose hajtja, |
| mert tunyasága béna, bamba gőg! |
| Veronikára bízza. Ő a földön |
| él. Jussanak a mennyországba ők!… |
|
|
