|
1
| Ki ismeri a novemberi éjet |
| s november-éjben szűzlány illatát? |
| Ki ismeri az álmot, a setétet, |
| mely éhes férfitesten illan át? |
|
| Ki ismeri a csillogó tekintet |
| hűs olajában bíborvér ízét? |
| Ki ismeri a könnyű női inget, |
| mely láthatatlan vágyát hinti szét? |
|
| Ki ismeri a csöndes szembeszédet, |
| mikor hangosan szólni nem lehet? |
| Ki ismeri a buja szendeséget, |
| a vágy mécsét csukott vásznak megett? |
|
| Elmondom néktek: mind e drága kincset |
| hogyan találtam egy havas napon. – |
| Csöndes betükből sikoltó szerelmet |
| hallgassatok néhány fehér lapon! |
|
|
2
| Nevét csak halkan mondom néha. |
| Tinéktek légyen ő Miléva! |
|
| Miléva!… mondjátok velem! |
|
| Két kar; végzetes, mint a szablya; |
| mellén a kéjnek tejszínhabja; |
|
| És lángra gyújt a gondolat: |
|
| Mint két tejharmat rózsakörte: |
| térden felül kis csipke, körbe |
|
| S két karcsú oszlop hófehéren: |
| a lábszár… Ó, ha én elérem |
|
| S a két kis láb, két csöpp madárka! |
| Valaki, ó, be sokszor várta, |
|
| Miléváé volt mindez, mind! |
| De mind e vágyat, mind e kínt |
|
|
3
| November volt. A ködös pesti est, |
| mint nők sikos fehér nyakán a nyest, |
| úgy folyt körül a tornyokon. |
|
| A villamosok éles sikolyát |
| a szél lódítá a nagy síkon át |
|
| A vad hideg a szíveket falá, |
| befútt a nőknek szoknyái alá, |
| hogy megborzongtak a csipők. |
|
| A szél, a szél, minden titkok ura, |
| kezébe minden puszta figura – |
|
| Én mentem, mentem a Nagyköruton, |
| sötét fejemmel, mint egy teuton, |
|
| A fogaim közt szomjúság-fulánk. |
| A nőket néztem: ez itt mily nyulánk |
|
| És milyen telt és élveteg amaz!… |
| A sok kéjvágyó hős aszfalt-kamasz |
|
| Mert nékik mindegy: légyen női hús! |
| Az ő szivüknek semmi sem gyanus – |
|
| De nékem megvolt már a fantomom! |
| Őt énekeltem már a lantomon |
|
| Miléva, kihez taszított a vágy! |
| S a férfilélek ábrándokra vágy – |
|
| Ő kellett nékem, egyedül maga! |
| Szemének tikkadt fényű csillaga |
|
| Simító keze úgy, mint karjai, |
| melyek között a vérét hallani! |
|
| Ő kellett nékem jogtalan jogon, |
| fel-felsikoltó őrület-fokon, |
|
| És ahogy mentem a Nagyköruton, |
| sötét fejemmel, mint egy teuton: |
|
|
4
| Mikor a férfi, akit a vágy megnyergelt, |
| megindul búsan, lehajtva fejét, |
| útjába akad minden, ami nem kell |
| s a szürke öröm ráönti tejét. |
|
| Így voltam én. Számat a vágy kimarta |
| és egy nőhöz húzott dús ösztönöm… |
| És száz nő is kínálta szomjas száját, |
| hogy csókjaimmal majd megöntözöm. |
|
| De nincs a férfivérnek egy atomja, |
| amely a hűtlenségben kéjt talál! |
| Amíg a hűség nem köti a testet, |
| az önsanyargatás oly szép halál! |
|
| Miléva teste volt mindég előttem, |
| vajvonalakkal rajzolt szűzi kép; |
| és elképzeltem őt az esti csöndben, |
| mikor ártatlan ágyába belép… |
|
| És elképzeltem ébren őt, meg alva, |
| meg fekve is, meg ülve, százszor én. |
| S a testem őrült táncra kényszeríté |
| a bírhatása, kínok éjjelén. |
|
| Ó, hányszor indult el kezem a mélybe, |
| hol átkozott csatornán forr a vér, |
| hogy önvelőm korbáccsal ösztönözve, |
| kergessem oda, hova el nem ér… |
|
| A szörnyű férfibűn pirítá arcom |
| és izmaimra ólomsúlyt rakott. |
| És önnön két kezemet meggyűlölve – |
| a vágy másnap új korbácsot kapott. |
|
| E korbács ott van minden férfiágyban, |
| kezébe veszi minden férfi azt. |
| És letagadni: gyávaság, hazugság |
| a pokolmélyben e halvány vigaszt! |
|
|
5
| Hullott a hó, fehéren állt a város, |
| mint egy menyasszony, aki megfagyott. |
| Megfenyegettem vágyó két kezemmel |
| a sok bezárt, függönyös ablakot. |
|
| És mint akit a tenger tág mezőjén |
| egy szemafornak lidérclángja von: |
| szaladva mentem el egy szürke házig |
| s felrohantam a lépcsőfokokon. |
|
| Ő ottan állt. És várt… Vajon reám várt? |
| El nem árulta, csak kezet adott. |
| S én: vad pióca teste száz nyílásán, |
| szívig kinyílva, némán álltam ott. |
|
| A kályhában a szén vörösen izzott |
| és ránkvetette ördögi szemét. |
| Egy kerevetre ült szendén Miléva |
| s a hó az ablakon át bezenélt. |
|
| Beszélni kezdtünk. Dadogón beszélni, |
| két testtel forgott a szobameleg. |
| És képzeletben egymáshoz tapadtak |
| a formák… a kis pelyhek… az erek… |
|
| És képzeletben átestünk a nászon – |
| Ó, képzelet, te vadszemű pribék!… |
| … Remegő térddel léptem ki az estbe |
| s kacagott rajtam a havas vidék… |
|
|
6
| Mi nagyobb kincs: a kényszerű szüzesség, |
| mely óvja magát, hogy kéjjé szülessék? |
|
| Avagy az érett, megnyitott kehely, |
| hol harmatos minden picinyke hely?… |
|
| Ki tudja ezt?… Csak annyit tudhatunk, |
| amennyi vágy-utat befuthatunk; |
|
| amennyi csók a lét fáin kacag. – |
| Miénk a sejtelem, a szín, a szag; |
|
| miénk a torkot fojtó szenvedély, |
| az alkonypírban kigyulladt kedély; |
|
| miénk a test, míg hozzá nem nyulunk, |
| míg árnyékától megbolondulunk… |
|
| És azután?… Jaj nékünk azután! |
| Száz jajveszékelés, panasz után |
|
| már nem miénk a test, amely köré |
| tüzet gyujtottunk! Mi vagyunk övé! |
|
| S mint télen havas cserjén a kökény, |
| úgy nő a vágy a nőnk szemöldökén: |
|
| fagyos, fanyar parancs, amely alatt |
| a férfi ólmos rabságban marad. |
|
| Még csókol, de a ködhályogon át |
| már feszítené roggyant derekát. |
|
| De nem lehet. De most már nem lehet! |
| Mert ravatallá lett a kerevet, |
|
| amely fölött a poklok mécse ég! |
| Ide torkoll a kezdet és a vég! |
|
| Így kezdődünk és így halunk halált! |
| Boldog, ki nyitott kehelyre talált! |
|
| De százszor boldog, ki vágyó szívét |
| zárt liljom szirmán szakíthatja szét!… |
|
|
7
| És minden este odavitt az út. |
| A zárt kehely mindjobban meglazúlt. |
|
| Gyüjtöttem csókját, mint pénzit a fösvény |
| s kinyílt a telt csipők között az ösvény, |
|
| ahol kezem remegve, félve járta |
| vadorzó útját a tilos határba. |
|
| Ó, országok országa: női test! |
| Nincs rajtad út, mely vinne egyenest. |
|
| Csak csupa rejtek, csupa kerülő. |
| És mind egy dús ligetben eltünő… |
|
| És csupa völgy és csupa meredély, |
| hol siklókon kúszik a szenvedély; |
|
| és hol kiszárnyal, hol meg elcsuszik, |
| és jaj néki, hogyha megalkuszik! |
|
| A vér csak körbe tart, míg jő a tőr |
| és víg sikollyal fölhasad a bőr. |
|
| S a rabnak tartott vér felszabadúl |
| a titkos, rejtett csatornák alúl. |
|
| És könnyön, kéjen hetykén tipor át, |
| a napvilágra hozva bíborát… |
|
|
8
| A gyilkos, aki éles tőrt szorongat |
| s öldöklő vágyat szíve rejtekén, |
| álarcot visel még a két kezén is – |
| ó, emberek, ily gyilkos voltam én! |
|
| Megbújva jártam feszült szomjúságom |
| zúgutcájában félve, remegőn, |
| hogy vad mohóságomnak ferde fénye |
| elömlik majd a vágyva vágyott nőn. |
|
| Az izmaim, mint hajókötelékek |
| az izgalomnak kövér habjain, |
| a pattanásig járomba szorulva – |
| testemhez nyomtam feldúlt karjaim. |
|
| És tőröm is volt. Tőr, amely nememnek |
| sokszor dicsőség s könnyű diadal, |
| de sokszor szégyen, melynek bús homályán |
| e dicsőségbe lelkünk belehal. |
|
| E tőrrel toldva, fénylő hatalomnak, |
| korlátlan úrnak érezzük magunk. |
| S vegyétek el e tőrt – és megbicsaklik |
| a térdünk s nyomban enged a nyakunk. |
|
|
9
| … Miléva ott ült. Fátylas lázzá bomlott |
| a folyós árnyú téli alkonyat. |
| Már akkor pecsét égett szűzi testén, |
| az ezerráncú dús szövet alatt. |
|
| Mint pecsét ég a halálraítélten, |
| mielőtt bakó érinti nyakát… |
| Odarántottam a plüss-ottománra – |
| sikoltott. És… odaadta magát. |
|
| Szegény szegényke! Reszketőn didergett |
| a csipkedíszes, síma gömbü térd, |
| melynek párnái közé férfivágynak |
| fekete körme még sohase fért. |
|
| S két karja, éles ívbe, mint a szablya |
| s a pelyhedző selyemhús kis hasán; |
| s két drága mellén a kéj tejszínhabja |
| mind elalélt a vágyam zord vasán. |
|
| A szűzi arc, torzultan és ziláltan, |
| a szűzi test, rángatva szégyenén… |
| Csak a sötét haj bomlott ki dicsően |
| a boldogság megrablott édenén. |
|
| És könnyű, csipkés vásznak összetépve, |
| mint lobogó, mit ronggyá dúlt a vész… |
| . . Ó, férfiak, tinéktek mit se mond ez! |
| Tinéktek egy hódítás az egész! |
|
| De nékem gyász volt. Gyász, melynek szövetjén |
| a szerelemnek könnyje szertefolyt. |
| S magával vitte gyémántját a vágynak, |
| melyet a vérnek sodra elrabolt. |
|
| S mély szánalmamból koporsót faragtam, |
| mert széles törzsű fa a szánalom. |
| S e koporsóba fektettem Milévát |
| s most temetem és gyenge szám dalol. |
|
| És azt dalolja: dédelgesd a vágyad, |
| de teljesültét meg ne add neki! |
| Mert, ó, az ember önmagát a vágyban |
| s a vágyat önmagában szereti!… |
|
|
|
