| Hol álltál? Dombtetőn? Vagy enyhe völgy |
| ölén himbálta szél a koronádat? |
| Ó, mit nem adnék érte, büszke tölgy, |
| ha ismertelek volna!… Törzsed, ágad |
|
| szétfürészelve, szívig mart a pác, |
| itattak véled firniszt, lakkot, enyvet, |
| kapocs, szeg ment rajtad keresztbe száz |
| s kiapasztotta véred, drága nedved. |
|
| És megvasaltak, úgy, mint a rabot, |
| ki föl a napba többé sose nézhet, |
| a léted megszűnt, ám új alakod, |
| mint apró Rész, szolgálja az Egészet! |
|
| Büszke vagy erre? Ó, nem, nem hiszem! |
| Ki szabad szélnek hetyke szárnya voltál, |
| mely világokon keresztül izen – |
| fiókjaidban most egy sereg holt áll: |
|
| a verseim… halott vitézeim, |
| mártírjai elvesztett harcaimnak; |
| e szép tavasz búsító éjjein |
| fiókjaid engem tetemre hívnak! |
|
| Elszállt lélek, te: íróasztalom, |
| ha dolgozom, lapodra könyökölve, |
| az új, a zengő, igazi dalon, |
| úgy érzem, hogy valami meg van ölve… |
|
| Egy szélroham ront agyvelőmön át |
| s élő ágaid helyett azt cibálja: |
| a fát keresi, a tölgyet… a Fát… |
| Végigrohant a földön… s nem találja… |
|
|
