| Nappal?… Finom zenét, hogy a szférák |
| testvérként mosolyogjanak az élet tetején rád! |
| Hogy zúgjon, ömöljön a lélek, a klasszikus mámor |
| s a szív is feszüljön a serleg szárnyas italától! |
|
| De este?… A ráncos, a megrogyott élet |
| csak szakszofon-hangra ha mozdul, ha éled! |
| És felneszel, csiklandozva, a dobra és az oboára |
| s a triangulumra, a jazz megőrült szavára! |
|
| Hisz őrült vagy magad is! Csak nem tagadod tán! |
| Ki hazugsághoz menekülsz, mert igazad fogytán! |
| Ki csupa rikító színre meg ízre vagy éhes! |
| Kinek a nyelvén az édes keserű s a keserű édes! |
|
| Jazz!… Dübörögve, zúgva, bömbölve, rikoltva |
| fuss át szívemen dermedtségemből kioldva! |
| Szemérmem fínom fátyolszövetjét szakítsd át |
| és súgd a fülembe az útszéli boldogság nyitját! |
|
| Hadd reszkessek belé, hadd érezzem arcomnak bőrén |
| a szégyenem pírját, hogy itt vagyok én is úgy: pőrén, |
| mint a mélyhegedű, mely nem néz a tisztátlan kézre, |
| ha húrjait tépi; csak felbúg s nem is veszi észre… |
|
|
