| Már nem hajszolom a szerencsét, |
| megbecsülöm az egy tál lencsét. |
| S színben is csak a nefelejcsét |
|
| Nem álmodom, csodát se várok, |
| nem érhetnek búsító károk; |
| a nyílt, egyenes úton járok, |
|
| Jöhet a kéményseprő szembe: |
| reménység nem jut az eszembe; |
| nem lesem, hogy üres kezembe |
|
| Nékem nem mérgező beléndek |
| a tizenhárom, meg a péntek; |
| babonát nem becsülök én meg, |
|
| A kártya is, e balga karton, |
| ne várja, hogy kezembe tartom, |
| míg a lidérces tünde parton – |
|
| Mert embereknek nincsen kincse, |
| szent megnyugvás: a kincsek kincse. |
| Nincs, ki a sírral elvegyítse |
|
| Én, ha küszöböm átallépem, |
| a háznépem köszöntöm szépen, |
|
| Viszek magammal egy világot, |
| sokszor panaszt, néha virágot. |
| De bűnt, bohó babonaságot |
| s szerencsét künn hagyok… |
|
|
