| A kulcsot félretette már a portás, |
| mély csendbe csukva csüng a vaslakat… |
| Járókelő: kit erre sürget útad, |
| halkan bocsásd az aszfaltra sarúdat, |
| mert szent álom van a tető alatt… |
|
| Itt aluszik nagy álomszarkofágon |
| a klasszikus, a csengő szócsalád: |
| a szívdobbantó, lélekfojtó dráma, |
| amely körül, mint ódon aranyráma, |
| a magyar rím csorgatja óborát… |
|
| És itt alussza álmát ő, a bíbor- |
| s cobolyméltóság ihletett ura: |
| Shakespeare… csiszolt ónix-lapok közében, |
| vállán palást és pallos jobbkezében, |
| ajkán mosoly, szarkasztikus, fura… |
|
| Amott, álomkulisszák függönyében |
| Júliához csipkék közt visz az út… |
| S a rézgliciniás picinyke erkély, |
| melyre leszáll az ezüsttel kivert éj, |
| Rómeót hívja, aki elaludt… |
|
| Ott minden alszik… Szavak, szívek, csókok… |
| Hallod az álom mély lehelletét?… |
| Kőkriptában, hogy senki meg ne lássa, |
| tisztul az Arc száz hajszálnyi vonása, |
| hogy új életet intsen majd feléd… |
|
|
