| Ó, hányszor gondolok tirátok, |
| minden széptől és jótól elhagyottan: |
| ti könyvek, miket sosem olvashattam! |
|
| Ti titokzatos, messzi hűs lapok! |
| Betűknek mérhetetlen tengermélye: |
| nem vihettek magasba és a mélybe… |
|
| Ott sorakoztok messzi polcokon |
| a titkotok két tábla közt bezárva – |
| s nekem nincs kulcsom ebbe a szent zárba… |
|
| De hűvös őszi alkonyatokon, |
| mikor hangja sikolt a szélkakasnak, |
| lelkemre éles fénysávok szakadnak… |
|
| És megindul köröttem csendesen |
| nem olvasott könyveknek légiója |
| s magával ránt a tisztább régiókba… |
|
| Megálmodom – ki eljő egykoron – |
| a legnagyobb gondolkodót a földön: |
| (hol leszek én, mire csillaga följön!…) |
|
| S az új Gutenberget is, aki majd |
| könyvét a lelkünk ráncaira írja… |
| S a nagy Költőt is, ki Dantét lebírja… |
|
| Ki jókedvet és szabadságot ád |
| a gályapadhoz láncolt embereknek, |
| kik egy könyv fölé borulva remegnek… |
|
|
