|
1
| Mikor reggeledik és kongó lépteivel |
| az ablakom alatt végigmegy a tejes, |
| mély gyermeki örömmel nyitom a szememet ki, |
| szívemből a világba reménység szeme les… |
|
| Lefektettem az este minden fekete búmat, |
| ráborítottam mindre szelíd-feledtetőn |
| jó puha takaróját az örök változásnak – |
| ó, új élet reménye: drága feledtetőm!… |
|
| De rég is volt a tegnap! Fedi a vastag köd már, |
| mit az emlékezés átfúrni nem kiván… |
| S be szép a mái napnak rózsaszín gyermekteste! |
| Bölcsebb, kéjesebb csüggni a szenthitelü Mán… |
|
| Nem hintett rája mocskot még semminő galádság, |
| még csillogó, még tiszta, még szent kristály-kehely, |
| igyunk belőle szomjas, vak és bízó ajakkal! |
| A nagy megújhodásnak titkát, ó, higyjük el! |
|
| Ó, higyjük el szelíd, jó ízét a friss kenyérnek! |
| Málljon szét fogaink közt, mint a tegnapi gond… |
| Nyeljük le a szivünkig! És aztán: ott a cirkusz! |
| Hajrá!… Új műsort kínál a cirkuszi porond!… |
|
|
2
| Elsőnek lengő, piros pántlikákkal |
| ott szalad körbe az okos szamár! |
| Lompos farkára a kegyetlen ostor |
| ki tudja: hány ezerszer sujta már… |
|
| Csak körbe-körbe! Át az akadályon! |
| Majd lépésben a deszka peremén! |
| Oly hibátlanul lépked, oly ügyesen – |
| hiszi magárul, hogy ló, büszke mén… |
|
| Csak a kantár-lefogta bús fejére |
| tekintsetek: szemében mennyi bú… |
| Egy költő megirígyelhetné tőle – |
| körötte a dicsőség szele fú… |
|
| Ősi szavát már elrabolták tőle, |
| ős ösztönét, szívhangját: az iá-t… |
| A cirkusz tapsol az okos szamárnak |
| s feléje lelkes á-t meg ó-t kiált… |
|
| Rég dombtetőn, apró kordéba fogva |
| hurcolt a hátán szürke homokot; |
| taps nélkül tette, amit tett… S szívéből |
| a szamár-önérzet, ím, kifogyott. |
|
| Repülj, szamár! Teneked építették |
| a cirkuszt! Rád kiváncsi a tömeg. |
| Míg ékes kantárod zörög a porban, |
| szegény szamár: téged megértenek… |
|
|
3
| És most az akrobata lép ki bőszen, |
| cézári gőggel; karján az izom |
| drótkötelekként dagad ki keményen – |
| csudálat zúg végig a cirkuszon. |
|
| Combjának sárga-piszkos bőre fénylik, |
| döng a porond acél-lába alatt. |
| Mellbimbója a kék trikón keresztül, |
| mint vágyó szűzleányé, kidagad… |
|
| A mázsás acélsúlyzót megragadja |
| és meglóbálja játszi-könnyedén; |
| és úgy dobja el azután magátul, |
| akár egy csöndes, késő könnyet én… |
|
| És széket kap, feldobja s visszakapja, |
| lábával súlyos vasgolyót emel… |
| A földgolyót így tartja az Úristen – |
| és jaj be jó, hogy nem így ejti el… |
|
| Így árasztja a vad erőt magából |
| s maga körül az izzadtság-szagot; |
| szenzációs alakja égbe szökken, |
| ünneplik, mint királyi zsarnokot… |
|
|
4
| Amott rettentő ívben a trapéz leng, |
| acetilén-láng villog a vasán; |
| rajt Murillo-angyalként a művésznő – |
| világoskék szatén feszül hasán… |
|
| Mezítlen karja rizsportól fehérlik, |
| tenyere a gyantátul fekete; |
| én nem hiszem, hogy buja alakjába |
| bele nem bolondulni lehet-e? |
|
| Most szétveti a lábát s két kezével |
| egy másik lengő trapézba karol… |
| az állati vágy vad szomorúsága |
| két megduzzadt keblében zakatol. |
|
| És újra fel és újra le a hintán – |
| a légi hercegnő bizton lebeg… |
| A vastag szmirna bársonyán nem állunk |
| ily bizton mi, mi szürke emberek… |
|
| Hónaljából picinyke zsebkendőt vesz |
| s a tapsoló tömegnek azzal int… |
| A dicsőségért meg a vacsoráért |
| megdolgozott most egy napra megint… |
|
|
5
| Széles Stuart-gallérral, pisze orral, |
| krétaszín arccal itt áll a bohóc is! |
| Elálló mellényét, bősz kézelőjét |
| bőgve fogadja a tömegpszichózis. |
|
| Tánclépésétől menten hasrapottyan |
| szegény, megbotlott egy tollú-pehelyben, |
| majd ülepét két ujjal megragadva, |
| emeli önmagát fel ő ijedten. |
|
| Én szentnek látom őt, mártír-vitéznek, |
| ki így tud elbukni, ily halk grimásszal… |
| S oly ijedt arccal újra talpraállni, |
| arcán s lelkén a dermedt kréta-mázzal… |
|
| Hátul a zene játszik, vad-kegyetlen, |
| csontot-velőt elkínzó hatalommal; |
| a bohóc ugrál együtt a zenével, |
| a bőgő dúrral, méla mollal… |
|
| Meggyűrt testével játszik, úgy dobálja, |
| mint holt lomot a hisztériás gyermek. |
| A lelke másutt jár, oly messze tájon, |
| hol tátott szájak s szemek nem figyelnek… |
|
| Leveti lelkét, úgy, mint száz kabátját, |
| mik százszínűek s mind csak cifra rongyok… |
| Ha nem félnék, hogy kinevetnek érte: |
| én megölelném ezt a bölcs bolondot… |
|
|
6
| S most a lovarnő vágtat elő! |
| Mint egy varázslat, ugrat el ő… |
|
| Táltosa éjszín, karcsú-bokás, |
| Szőre: sziporka fény-ragyogás. |
|
| Száll a lovarnő… körbe-körül… |
| Fény hull lakkozott körmeiről… |
|
| Szép kerek térdén gömbölyű hús |
| s mégis a teste karcsú, fiús. |
|
| Száll… Hova száll… Tán felfele száll… |
|
| Tán le a mélybe, sír fele tart? |
| Rejtély ez a boldog, isteni start… |
|
| Hova száll?… Bús árnyak árkaiba… |
| gondterhes férfiak álmaiba… |
|
|
7
| …És odakint a csöndes, a vak éjben, |
| lázálmok zengő csudaerdejében, |
| ott áll az ingyen-néző kisdiák. |
| Beles a cirkusz-ponyva résin át… |
|
| Reszkető lábbal, majd térdreomolva |
| – ó, százszor áldott, kéjes titkú ponyva!… |
| reátapad ezer feszült ideggel – |
| a két szeme ittasultan meredt el… |
|
| Szívébe vág az álmok garmadája: |
| a cintányér… lovak fényes patája… |
| a lengő, rengő telt női idom – |
| ott áll azon a süppedő hidon, |
|
| amelyről csak egy ugrás – a halálba. – |
| Ó, cirkusz, cirkusz, minden lelkek álma! |
| Szívünkre hajnal fényét csókolod – |
| mi magunk vagyunk a te műsorod!… |
|
| Mi magunk: Augusztok, trapézművészek! |
| Törpék, óriások és csenevészek!… |
| Kik betöltjük a buta kis világot |
| mindörökké, mind csupa kisdiákok… |
|
|
|
