| … Most már sosem lesz könnyebb életem, |
| most már csak egyre torlódnak a gondok… |
| Most már csak mindent még rosszabbra rontok… |
|
| A nagybetegre nincsen enyhülés – |
| már megbékélten bámulja a holdat… |
| Nem tesz csudákat már a kámforoldat… |
|
| Már elsötétítették a szobát… |
| és furcsa csönd van, még a légy se rebben… |
| Csak a vér zokog még az árva sebben… |
|
| Még vannak, kikben él még a remény: |
| egy asszony… meg egy fiú… s egy leányka – |
| piros pontok a fekete talányba… |
|
| De egymás felé hajlik már kezem |
| s pecsétgyűrűmnek borszínü kövére |
| ráfreccsent már az éj fekete vére… |
|
| Virágok közt szerettem élni én |
| és körüldíszítettek csupa gazzal. |
| Csak hazugsággal és semmi igazzal… |
|
| Nem kérdezek már és nem felelek. |
| A titkomat ki tudja nálam jobban!? |
| Az induló már ébredez a dobban… |
|
|
