| Költészetem: úgy sétálok veled |
| a bús völgyek és bús dombok felett, |
| mint aki maga se tudja, kivel jár… |
|
| Hol dús karodba öltöm a karom, |
| hol fátylaiddal szívem takarom, |
| hol úgy figyellek, mint rabot a foglár… |
|
| Arcodnak minden izmát ismerem, |
| mégis a legforróbb titok nekem – |
| jaj, szerelem ez, jaj, ez féltékenység! |
|
| Ami szép benned: fellobogtatom, |
| hogy száz szépséggé váljék a napon, |
| hogy mások is, hogy mások is szeressék… |
|
| Amit te súgsz, oly mélyen hallom azt, |
| mint a legfénylőbb, mennyei vigaszt; |
| sem ébren lenni, sem aludni nem hagy… |
|
| Költészetem, ragyogó szőke lány, |
| senki sem tudja, magam sem talán: |
| törvénytelen lányom, vagy kedvesem vagy? |
|
|
