| A sárgahajú körúti szirének |
| magas gallérod már nem ismerik. |
| Már én sem hívlak régen Desiré-nek; |
| múlik az idő s korral megtelik… |
|
| Már nem ülünk fent a barokk New-Yorkban |
| s a párás hajnal már másoknak int… |
| Már nem szívjuk az életet szívünkre, |
| sem a rímeket, sem a koffeint… |
|
| S keskeny nyakkendőd vajjon hova tetted? |
| A nevetségeset, a gyönyörűt? |
| Oly régen láttalak: megvan-e még, mondd, |
| az ujjadon arany pecsétgyürűd? |
|
| Még ma is olyan gyorsan mégy az uccán? |
| Hajad még ma is a szemedbe hull? |
| Kedves barátom, itt valami történt – |
| mert fáj a szívem mondhatatlanul… |
|
| Azt olvasom, hogy ötven éves lettél… |
| És sok, sok minden az eszembe jut: |
| egy szó… egy dal… egy név, amit szerettél – |
| az Igazság… az Élet… és az Út… |
|
| S a sárgahajú körúti szirének, |
| kik az ötvenest már nem ismerik… |
| Hadd hívlak még ez egyszer Desiré-nek |
| s lóbáljam neved fel a szívemig… |
|
|
