Hogy nehéz lett a fejem, mint az ón, |
kezet nyújtott a kedves Domopon. |
|
Ebből barátság lett, ki tudja, hogy, |
tán addig tart, míg az élet kifogy… |
|
És aztán jött a fájdalom, a kín, |
s bemutatkozott a Novatropin. |
|
S az enyhület lágy kékjét festi a |
kínok helyére a kis bestia… |
|
Az éjjel már új vendég érkezett, |
„Domalgin” – szólt és úgy nyújtott kezet, |
|
oly vigasztalón s olyan melegen, |
hogy most már szerelemmel szeretem… |
|
Ágyamba veszem, eljátszom vele – |
pedig lehet, hogy meghalok bele… |
|
|