44 Martinus Laterna Claudius Aquavivának

1586. december 15. Grodno

Néhány nappal ezelőtt vidámabb levelet írtam Atyámnak* (ezt is mellékelem): most azonban gyászosra fordult lantom hangja. Elveszett fejünk koronája, meghalt Urunk, ki felvirágoztatta Izraelt életerejének teljében, mindnyájunk reménye ellenére szállt a túlvilágra. December 12-én [Báthori] István király, a haza és köztársaságunk koronája, atyánk és jótevőnk életének 55. évében (jóllehet az 55. évből alig élt le e nyomorult életben két és fél hónapot) eltávozott az élők sorából. December 7-én még eljött a templomba, s ott igen ájtatosan meghallgatta visszatérte utáni első és egyben utolsó misémet. Hazatérve hideglelés, majd pedig erős láz kezdte gyötörni.

A következő éjszaka, míg az éjjeli sötétben egy bizonyos félreeső helyről egyedül tért vissza éjfél körül, ájultan esett a földre, fejét, arcát és egyik térdét erősen megsebezte (lábának sebe nagyságban és súlyosságban felülmúlta a többit): akkor arca elformátlanodása miatt bizony nem örömest engedte magához a tanácsosokat, minthogy szégyenlős természetű volt, és ezenközben semmi másra nem vágyakozott inkább, mint a gyors és korai halálra. S akkor a két orvos a magyar Wesselényi Ferenc úrral, a kamara főtisztjével együtt a heves hidegrázást, az ájulást és a sebeket teljesen eltitkolták, s minket mindnyájunkat azzal a reménnyel éltettek, hogy két vagy legfeljebb három napon belül egészségben fogjuk viszontlátni a királyt; öt nap múlva a hidegleléstől, az ájulástól és a halálos betegségtől kiszenvedett; s minket a legnagyobb gyászban és siralomban hagyott.

Nem legutolsó az az oka a fájdalmunknak, hogy teljességgel testamentum nélkül és az egyház szentségeivel meg nem erősítve távozott el. Figyelmeztették, hogy hívjon gyóntatót (akinek meghagyták, hogy menjen a várba és akarjon őfelségével találkozni), de ő csak halogatta ezt. Ezenkívül azon a napon, amikor eltávozott az élők sorából, biztatták a gyónásra, és meg is ígérte, hogy másnap gyónni fog, csak legyen előbb birtokában előbbi jó egészségének, s azon gondolkodott, hogy karácsonykor veszi magához a Szent Úrvacsorát, hacsak az ördög meg nem háborítja bűnös lelkemet az országgyűlés előtt valami veszedelmes nyavalyával. Ezenközben elvágatott az élete fonala, mintha szövő vágta volna el; s míg ez ideig heveskedett és sokat fontolgatott, majd készülődött, reggeltől estére vége volt. Napnyugta után halt meg, egy nappal ama nap előtt, hogy két éve megalapította a grodnói templomot.

Nagyon reménykedem és bízom abban, hogy nem rekesztik ki őt abból az országból, amelyben a Szent János templomot nem is látta; noha úgy halt meg, ahogy senki számára sem biztos, hogy az életnek erről az állomásáról távozik.

Életének rövid idejét becsületben töltötte, s mindig istenfélő katolikus volt, kétszeresen felöltötte az Isten iránti ájtatosságot. Neki, akit az udvarokban szerte dicsérnek cselekedetei, feltett szándéka volt gyónni és áldozni. Halála előtt jámborságának és istenfélő érzületének sok tanújelét adta.

A betegsége kezdetén hol a tisztelendő přemysli püspök úr [Albertus Baranowski] kérdezte tőle, hogy miként van, hol pedig ő biztatta egészsége javulásának reményével azt és saját magát, és csak a bor eltiltása miatt panaszkodott, és hogy több napra az ágyhoz szögezte a betegség… A jövőről megtanulta azt, amit Tertullianusszal együtt így mondhatok: Ötvennégy évemet leéltem; azt tudom, hogy hogyan teltek el, de hogy hány van még hátra, nem tudom.

És ismét ilyen szavakra fakadt az előbb említett Wesselényi úr füle hallatára: Ó, jóságos Isten, milyenek voltunk egykor és milyenek vagyunk most! Gyakorta fohászkodott: kérte Isten könyörületét. De ez a módfelett nagy szemérmesség, az, hogy az orvosok eltitkolták betegségét és hazudoztak, hogy a tanácsosokat eltiltották a gyakori látogatásoktól, s végül hogy mindenki a gyors gyógyulásban reménykedett: mindez elragadta tőle az égi lakomát.

Csodálatos volt halála után arcának kegyessége, s ahogy feküdt a heverőn, mindenki könnyét kicsalta, s mindenkit a halott iránti tiszteletre indított, mintegy istenfélő érzésekre serkentette az embereket. Néhányan azt vizsgálták, szemükkel és kezükkel is, hogyan merevedik a jó fejedelem vértelen holtteteme; mások egyéb dolgokon borzadoztak.

Most van szükség, Tisztelendő Atyám, élettapasztalataidra.

Ó, szerencsétlen Lengyelország! Ki fog könyörülni rajtad, ki bánkódik miattad, ha nem könyörül rendkívüli módon rajtad az, kinek uralma örökkévaló.

Míg Tisztelendő Atyám levelét várom, úgy gondolom, hogy itt maradok karácsonyig – erre a přemysli tisztelendő úr is kért – (hacsak másként nem parancsolja a szent engedelmesség), egyrészt, hogy az udvart vigasztaljam; másrészt, hogy ahogy csak tudom, visszariasszam a zavarkeltőket prédikációmmal a felkeléstől, ami félő; továbbá, hogy a litvániai hercegség alkancellárjának, aki karácsony előtt teljesen elpártolt az eretnekségtől, a lelkiismereti dolgokban segítsek s mezejéről advent szent idején valamit az Úr csűrjébe behordjak; és végül, mivel rút dolognak látszanék, ha rögvest a király halála után eltávoznék én is, mint mások.

Történjék velem, amit az Úr akar feljebbvalóim révén! Kívánom Tisztelendő Atyámnak, hogy éljen egészségben, s magamat Tisztelendő Atyám szent áldozásába és imájába ajánlom.

Grodno, 1586. december 15.

Uray Piroska fordítása latinból

Veress, 195-197. Nr. 179. Másolat.




Hátra Kezdőlap Előre