45 Dudith András Justus Lipsiusnak*

1587. március 1. Wrocław

Híres-neves és minden literátornál messze kiválóbb Uram, drága és szeretett barátom, üdvözletemet küldöm!

Ha kifejteném hosszas hallgatásomnak okait, megértenéd, mennyire nehéz és mennyire kényes helyzetben folyt a sorsom, sőt maga az életem is: minden a miatt a veszedelem miatt van, amely ebből a révből kivetett minket a zátonyos tengerre: bizonyos álnok és ravasz prókátorok tettei, akik engem, a hiszékeny és túlságosan jóhiszemű embert behálóztak és pereskedéseik béklyóival vettek körül: nincs semmi olyan más borzalom, amely jobban különbözne a természetemtől. Meséljem el neked? Egyedül az Állhatatosságról szóló könyvedből,* a bölcsességnek mintegy kiapadhatatlan forrásából nyertem – nagy haszonnal – orvosságokat. Látod, mennyivel tartozom neked, ha távol vagy is; de hát hogyan is lehetnél távol, hiszen mindig a szemem előtt lebegsz, vagy még inkább a lelkem belső zugában hordozlak, s a legnagyobb gyönyörűségek közepette társalkodom igen gyakran veled! Bárha a sors megtagad tőlem s irigyli a veled való naponkénti együttlétet, amellyel másokat boldogít, hála Isten jóakaratának, mégsem tudja elragadni, hogy bölcs és a legkülönbözőbb ügyekben is éles elméjű szavaidat, gondolataidat meg ne ismerjem. Ezek a dolgok, jól látom, inkább vádolnak, mintsem felmentenek engem: nem akarok e dologban ítélkezni, de, hogy megértsd, hogy te – azaz ami benned a legjobb, s ami téged másoktól megkülönböztet – velem vagy, örökösen velem élsz, még ha a sors másként akarja is.

Beszéltem valakivel, aki erősítgette, hogy egy nem tudom, milyen utazásra szántad el magadat, s utadat sok hónapnyi időre tervezted, s most nem tudom, vajon hazatértél-e már a tieidhez, de biztosan remélem, hogy egészséges vagy, és szerencsésen sikerült az utad. Ó, ha társad vagy csatlósod lehettem volna! De, jóságodra, kivételes műveltségedre hivatkozva, kérdezlek téged, miért nem ide jöttél? Ne éljek, ha valaki is jobban várt volna nálam. Nem bántad volna meg sem az utat, sem a fáradságot. Bizony, jobb egészségben tértél volna haza. Mert a betegséged az, ami engem, mikor drága leveledet olvastam, a leginkább meggyötört. Ha az orvosok véleménye nem csal, ez a levegő, amit ezen a vidéken szívunk, jobban enyhítené, mint a ti levegőtök. De nem akarom magam ilyen gondolatokkal és hiábavaló reménykedéssel tovább kínozni. Megérted, gondolom, már ebből a pár szóból is, hogy mennyire mély gyökeret vert bennem egykor az a remény, amely barátaink szavaiból született, s amely e levél megírására sarkallt engem, hogy te ki akartad adni politikai leveleid aranykönyvecskéjét, s ennek a reménynek összes hajtásait soha nem téphetik ki, mert újra és újra kicsíráznak. De mi jutott eszedbe, barátom, hogy egy ilyen nemes helyen az én leveleimet is közölni akarod? Mi van bennük, ami neked tetszhet, a te irántad való nagy szeretetemnek csekély tanújelein kívül?*

Kezembe került később tudós emberhez illő másik leveled, amelyet a Tacitus kiadás jegyzetei előtt közölsz. Mert magát a könyvet senki nem adta át nekem, sem a többi tőled jövőt, amelyekről írtál. Ezzel a jótéteményeddel, te, jóságos Lipsiusom, még jobban leköteleztél, egyáltalán nem találok szavakat, amelyekkel úgy érezném, hogy méltó köszönetet mondanék. Gyakran gondolkodom azon, mivel tudnám viszonozni, mégsem találok semmi megfelelőt. Itt ismét csak jóságodra lenne szükségem, hogy megtudjam, mivel nyilváníthatnám ki leginkább köszönetemet. Bizony, semmi olyan nincs, amit meg ne tennék éretted. Ezért, hogy egyetlen szóval befejezzem: követeljél! (hogy a te Hotomannus elleni szavaidat használjam), s én engedelmeskedem és a kedvedet fogom keresni. Élj hosszasan és boldogan! Thraseádat valamikor majd mutasd meg nekem, hogy, amint Állhatatosságod is tanítja, magát a halált is – amely engem igen erősen fenyeget, hisz már az ötvenharmadik évemet taposom – bátor lélekkel viseljük el. Ne vedd zaklatásnak, hogy Dousa, Donellus és Plantinus uraknak és még más barátaidnak is tolmácsold üdvözletemet. Ha megírnád, milyen az egészségi állapotod, az életed, mik a terveid, min munkálkodsz, nagyon kedves dolgot tennél velem. Most, hogy a lengyel király meghalt, a régi iskolába akarnak bezárni azok újból, akik jogosan parancsolhatnak nekem: de mégsem engedelmeskedem. Ez a mondás tetszik: Mint az erős ló, amely az Olympián gyakran az utolsó útszakaszon győz stb.* Ezt a nyugalmamat, bár ha most pereskedésekkel megzavarták is, nem könnyen tűrném el, ha felforgatnák. Isten veled.

Breslau, 1587. március 1.

Uray Piroska fordítása latinból

Burmannus, 215–216. Nr. 214.




Hátra Kezdőlap Előre