177 Zrínyi Miklós ismeretlen barátjának

1663. május 2–15. Csáktornya

Szolgálok Kegyelmednek mint barátomnak.

Úgy látom, az gonosz Fátum minden jó tanácsokat az inevitabilis necessitással escludál [kikerülhetetlen szükségszerűséggel elzár előlünk] mitőlünk, szegény magyaroktól. Imo venit summa dies et ineluctabile fatum Pannoniae [sőt jön a legvégső nap és Magyarország leküzdhetetlen végzete], minden más applicatióink [próbálkozásaink], úgy tetszik, bolondság, contra stimum calcitrare [a hajtóbot ellen rugdalózni]. Hanem még egy gondunknak kellene super laborem [a munkán felül] lenni, hogy emberül, vitézül, magyari szívvel, ellenségünk kimondhatatlan kárával vesznénk el, ne nevetnék senki az mi kimúlásunkon, mi penig az mi obligatiónkat [kötelezettségünket], kivel az mi eleinkhez vagyunk, így dücsőségesen töltenők be; nehezebb-é ez? (Nem kérdem Kegyelmedtül, hanem az egész bágyadt és lankadt nemzetemtől.) Bizonyára nem, mert

Mitius ille perit, subita qui mergitur unda,
Quam sua qui liquidis brachia lassat aquis.

[Enyhébb halállal vész el az, akit hirtelen borít el a hullám, mint aki küszködik a folyóvízzel.]

Nincs talám könnyebb halál az hecticánál [tüdővésznél], de ezt csak egy emberi testben kell csak érteni, egy országban penig nincs semmi nehezebb, sem gyalázatosabb. Úgy szeressen az Isten és úgy áldjon, hogy nem írom ezt Kegyelmednek úgy, hogy csak hívságoson argumentáljunk [érveljünk], hanem serio [komolyan], jól elébb ruminálván [átgondolván] mindeneket; ha ki jobbat annál tudna, nem obstinálnám [makacsolnám] meg magamat ezen, hanem követném.

Kegyelmed énnekem igen szép példákat mind Ó-Testamentumból s mind új históriákból hoz elé, de édes Barátom, az énnékem, mint szegény ember kévánságának, álomnak és magunk édesítésének tetszik, mert valamint egy nap az másikhoz nem hasonló teljességesen, úgy egyik példa az másiktól különböz. Nem szólok ugyan az Isten absoluta potentiájáról [mindenhatóságáról] és véghetetlen irgalmáról, az kitül minden emberi elmétől megfoghatatlan dolgok is meglehetnek, de kérdem csak arra Kegyelmedet, csak az mi ítéletünk által is megérdemli-é az magyar most, hogy olyan nagy csudát, és nemcsak szokott csudát, hanem duplázván duplázva valókat cselekedjék az Isten érettünk, hogy ily hatalmas nemzeteket, mint minket, kik háromfelől környülvettek, miérettünk elrontson és semmivé tegyen, hogy minket is még megszaporítson annyira, hogy magunk emberségével állhassunk in medio mundi et invidiae [a világ és irigység közepette], hogy nobis invitis et refragantibus [akaratunk ellenére és ellentmondásunkkal], szívet, bátorságot, egyességet közinkben teremtsen, hogy az mi szívünkben még hazánkhoz való szeretetet plántáljon?

Bizonyára nem tudom, remélhessünk-é mi ilyeneket az mi Istenünktől, noha véghetetlenebb jóvolta és kegyelmesebb; mi, az kik erre az csúfra, az melyben vagyunk, Európának magunk tunyaságával adtunk okot; mi, az kik egymást jobban, hogysem akármely nemzet ez világon, gyűlöljük és (salva venia illius boni genii [bocsásson meg az a jó szellem], ki egynehány száz-esztendeig az magyarral fáradott) csaknem mint az ebek vagyunk; mi, kik minden nyavalyánkban csak egymásra szánkat tátjuk, egyikünk az másikra vet, s mindnyájan vagyunk pedig rosszak s az vétkesek; mi, az kik mindenik az maga privátumáért [maga hasznáért] eleget perel és pattog, az publicumért [közügyért] megnémul, és készek vagyunk s örömest látjuk felebarátunk házát égve látni [!], csak legyen annyi hasznunk benne, hogy annál melegedhessünk félóráig; mi fegyvert kezünkben nem veszünk, hanem mint a szamárok nyögünk az ösztön alatt:

Cervi luporum praedae rapacium
Sectamur ultro, quos opimus
Fallere et effugere est triumphus.

[Mi szarvasok, a ragadozó farkasok zsákmánya, önként követjük azokat, akiket kijátszani vagy kikerülni győzelem.]*

Oh nyomorult, oh elfajzott Magyar, ilyenekből reméljem-e én, hogy az Isten az égből leszálljon, hatalmasságosan érted mindent cselekedjék? Te semmit se. Hogy küldje egy angyalát, és verje meg az Sancheribot, s te aludjál?* Az ki ilyeneket ilyenképen reménlhet, bizonyára meg nem érdemli. Desperate [kétségbeesetten] írok Kegyelmednek. Úgy és talám csak ez volna az egy remediumunk [menedékünk]: Una salus victis nullam sperare salutem [a legyőzöttek számára az egyetlen menekvés semmit sem remélni]* Ne ítéljen azért Kegyelmed felőlem, hogy oly desperatióban vagyok csak, mint az oktalan állat, mert úgy gondolom: praestat mori ut leonem, quam vivere sicut asinum [jobb meghalni oroszlánként, mint élni szamárként]. Ha veszni kell hazámnak (kell penig), azon vagyok, rajtam kezdje el az veszedelmet. Ez az én testamentumom és resolutióm [végrendeletem és elhatározásom], kire Isten segéljen, nem múlatok el* azonban semmit is, ha mi remedium volna, de bizony nincs, mert az kitül sokat szólnunk bizonytalan, veszedelmes, bölcstelen, hanem várok Istentül, és kész vagyok minden occasióra [alkalomra], kit ébren és nyitott szemmel várok.

Datae Csáktornya, 2a Maii 1663. [Kelt Csáktornyán, 1663. május 2-án.]

Kegyelmednek barátja, míg él

G[róf] Zriny Miklos

Semmit sem tudok Kegyelmednek olyat írni, immár elég az sana ratio, virtus autem consistit in actione [elég a józan ész, az erény a cselekvésben áll]. Engem sem az, hogy nyíltan látom veszedelmét hazámnak, sem az, hogy kevés egy kakukk egy nagy erdőben, és hogy csaknem magam vagyok az, ki viriliter resolváltam [férfiasan elhatároztam] magamat intentus in omnes occasiones [készen minden lehetőségre], el nem ijeszt immár az én hazámhoz való obligatiómtól [kötelességemtől], hanem készen várom, az Isten mit ad és mit disponál [rendel] felőlem, és annyira contemnáltam [megvetettem] minden rettenetességeket, hogy ultro provocálom [önként kihívom] az Fátumot Una salus victis, nullam sperare salutem.

Csáktornya die 15. Maii [május 15. napján] 1663.

Oh vezértől fosztott, rossz tanácsra oszlott,
      szegény, árva hajlékom,
Reménségével csalt, bolondságtul tilt s falt
      test nyugotó árnyékom.
Ha tér meg nyavalyád? hol gondodhoz az lát,
      ki nőtt fel csak játékon.

Csapodi–Klaniczay, 326 – 329. Nr. 279. Egykorú másolat.




Hátra Kezdőlap Előre