3 A zavarok lecsillapodtával írt második levél+,
amely második előszónak is mondható.

Értelme az elsőtől függ*

Szeretett fiamat, Magyarország kormányzó urának+ főjegyzőjét+ köszöntöm.

Sürgetésed ismét a munka megszokott menetének újrafelvételére ösztönöz, hogy korábbi foglalómmal*+ odaígért adósságom birtokába juthass. Nem is vonom kétségbe* a megállapodásokat;* ígéretet tettem, elismerem: haladékra szerződtem,* buzgó szorgalmat fogadtam, s hogy ezt mihamarább teljesítsem, egész nap* a megvalósítására készülök.* A másolókat s szorgalmas tollukat már csatasorba állítottam, hogy annál készségesebben elismerd írnokaink jegyzőtömbjeinek irántad való engedelmességét.

Ám hogy az erre vonatkozólag vállalt kötést melyikünk kezelte hűtlenül, magad ítéld meg úgy, ahogy tudod – de istenemre,* nagyon szeretném, ha helyesen fognád fel a dolgot! Előttem azonban maga a végrehajtás sokkal kegyetlenebbnek tűnik föl, mint amilyen a szerződés volt, mivelhogy a kialkudott időt megrövidíted, a mennyiséget pedig* megnöveled, és (engedelmeddel* legyen mondva!) uzsorával zúzod szét szerződésünket, aminek az a következménye, hogy miközben reám kened a szerződésteljesítés halogatásának a vétkét, magad fogsz bűnösnek találtatni uzsora követelésében. Végezzük el azonban később ezt a számadást, amelyben (ha jól ügyelsz) a türelmesen viselt veszteség gyümölcsözőbb lesz számodra, és ha azt akarod, hogy ne hozzon szégyent reád, amiért vesztesnek bizonyultál, tanulj meg idejekorán meghátrálva veszíteni! Mindazonáltal az én érdekem lesz, hogy a legyőzött elől kitérjek és visszavonuljak, és ne kívánjam erősebben a viszálykodást, mint a szeretetet. Ez lesz* ugyanis a bíró, ez lesz az a hatalmas vezér, aki elsimítja ezt a viszályt, amelynek megszűntével sem a hitelező nem veszít semmit, sem az adós terhe nem növekszik – csak arra légy hajlandó, hogy ha már haladékot adtál, add meg hozzá türelmedet is, és ne siess tolakodásod hevét fokozni, amely eme pici szabad nyugalmamra egy még fenyegetőbb robot és gond béklyóit veri csak rá!

Miután ugyanis az események s az élet nagyobb zivataraitól megszabadulva olyan időszakaszba érkeztünk+, amelyben a minap támadt testvérharc dühe magát kitombolva elcsitult, boldog vagyok, hogy szabadságunk végre azzal a renddel ajándékozott meg, amelyben néhanapján a maga szándékát is szolgálhatja, nem mindig csak a másét. Ennek jóvoltából a magam sorsát is helyre kell most már igazítanom, amelynek mércéjét* és koromat tekintve az a legüdvösebb, ha valóban s nem csak mondva akarok a magam ura lenni – annyira a magam ura, hogy szerénytelenségnek tartsam effajta tevékenységgel növelni híremet vagy hajszolni mások kegyeit. Mert hiszen* szívósan él még Magyarország eredendő rákfenéje, a falánk irigység; s ha ez – mintha csak ítélkeznék – különféle fullánkokat meresztget mindenfelől, bizony elhalványul a szellem s a lélek fénye, úgyhogy már csak az válik a szerények dicséretére, ha elrejtőzve alkalmat sem szolgáltatnak a dicséretre.

Azután meg hazánkban, mely a latinság parlagán született, ha nem tévedek, vajmi csekély különbséget tesznek az irodalom lisztje meg korpája között, vagy – hogy érthetőbben küzdjek meg veled – többnyire számít benne oly bölcsnek, talán még bölcsebbnek is Davus×,* mint Oidipusz×. Régi megszokásként törvényesítette ugyanis, hogy megelégedjék az alant járó beszéddel, és hamarább fogadja el a művészi szó kiirtását, mint írását+. Szerettem volna szelídebben szólani* erről, holott még enyhébben is szóltam, mint ama tespedtség érdemelné, amelybe belésüllyedt honfitársaink a latinos műveltségnek még söpredékét* is alig kapiskálják – abban a meggyőződésben talán, hogy az ősi műveltség nyomdokain járnak (ha egyáltalán műveltségnek mondható az, amiben az irodalmi nyelv nem tudását tanulják és tanítják).

De haragszol is talán, fiam, amiért e gyalázkodással játszom; mégse következtess belőle arra, hogy a közállapotok eme ostorozása ürügyén én tudományom magán szemöldökét* vonom csak össze tudálékosan. Kotródj el* e vélekedéstől! – hiszen megelégszem azzal, ha te tanúskodol, te ítélsz és te tisztázod a dolgokat, ki szívem és lelkem benső valóságának alapos ismeretében nem hazudtolsz meg engem.

Rajta azonban, hogy amit az imént mondottam, azt – ha akarod – bővebben is alátámasszam! Immár bizony* – nagyjából a mi korunkban – más, mégpedig csakugyan követésre méltó utat járnak a tudomány kincseinek gyarapításában. Hiszen magad is megismertél sok, én pedig még több* kiváló képességű és emelkedett szellemű férfiút+ – és most is látok nem keveset –, aki e panaszos ítéletemet nem is szavakkal, hanem szinte folytonos tevékenységével igazolja. Mihelyt ugyanis lelkesen rávetik magukat a műveltség keresésére, tanulmányaikban már nem a hazai árnyat, hanem a lényeget célozzák meg, és mohón veszik üldözőbe a külföldre menekült – jobban mondva itthonról elüldözött – tudományokat. Mert hiszen az a nemes, a tulajdon fényére* sokat adó lélek méltatlanságnak tartja, hogy ez a mi parlagi pallérozottságunk kösse gúzsba; meg aztán ez a népies szokás – még ha némi művelt ízt képes is talán felöklendezni valódi s tökéletes csínnal nem ruházza föl, mivelhogy a benne föllelhető szegényes ismeretanyag s a még gyérebb* reménység a tudománynak nemhogy halovány mását, de még a körvonalait is alig teszi felismerhetővé. Nem ok nélkül keresik hát magában a művészetben a kiadósabb pecsenyét,* amelyet a külhoni tudományosság megfelelőbben tálal, mint a hazai.

Bárcsak te is ezt kívánnád utánozni! Minden bizonnyal felbukkanna lelked előtt néhány ízletesebb falat, amilyenre áhítozik,* és miként ama régi bölcsről* mondják:* „állandó előre haladtában+ állandóan tökéletesedik” – mégpedig oly mértékben, hogy írásainktól, amelyeket most követelsz, mint holmi éjszakai kísértetektől* sietve vonnád el megcsalatott elmédet.

Minthogy pedig* én is ama parlag* neveltjének tudom magam, amelynek inkább a gyümölcseit hiánylom panaszomban, mintsem a dolgos kezeket, nézzed csak meg* tüzetesebben s vedd szemügyre, hogy ezzel a heves sürgetéseddel hová hajszolsz te engem! Elsősorban is attól félek, hogy gonoszul magamon kívülre hajtasz, holott belül van az én szokott helyem, és hogy ravaszul* arra a kívánságra csábítasz, hogy vagdossanak,* ahelyett hogy olvasnának. Mert hogy ez a csalogatás sem az én óvadékommal,* sem tervemmel nem lesz összeférő* és megegyező, magad is helyben hagyod majd. Én ugyan nem tulajdonítok nagy fontosságot annak, hogy mások miként beszélnek rólam: csak te fogadd ezeket éppoly szerető lélekkel, amilyennel követeled őket! Hiszen a szeretet+ – mint a hajdaniak* mondják – az egyedüli érdemes szerző, aki a dolgoknak értéket s a műnek nevet ád: szeretném, ha ez mindenkor őszintén élne benned, mert kendőzötten mit sem ér.

A megígért portékát azonban – ha akarod, hogy tetszetős vallomás helyett igazzal szolgáljak néked – még így sem szállítanám, ha ilyesféle szerződés* kötelezettje* nem volnék. Az emberi ékesszólás ama nagy építőmesterének* eleven tanítása szerint ugyanis „szinte mindenki+ kíméletlenebb és élesebb a bűnök megítélésében, mint az igazság meglátásában; érje ennél fogva bárminő szándékolatlan sérelem, könnyűszerrel homályt borít az arra is, ami dicséretes”. De elég is erről ennyi, mivelhogy fölöslegesnek vélem mások ítélkezésének csapdái felől jósolgatni.

A kért s megígért leveleket* maholnap megkapod, amelyeket a másolóktól mindenfelől elkérve sikerült megszereznünk – de csupán azokat, amelyekre épségben leltünk rá. Azokról ugyanis, amelyeket az idő előtt fogalmaztam, amikor országunk ama első gyászos tengermelléki ütközete*+ szerencsénkkel együtt elveszett, másolatot nem tudtunk szerezni. Pedig azok – ha nem is annyira tanulmányaid, mint inkább az események megörökítése, valamint ama időknek és a forgandó szerencsének megismerése céljából – nem mindennapi tanulsággal szolgálhattak volna. És noha közülük is néhány elénk bukkant odakünn+, mégis mert oly sérültek voltak, jobbnak tartom nem a magaménak vallani őket. Ezért azután úgy döntöttem, hogy e kötet testéből is rekesszük ki őket mindenestül, holott ha ép állapotban kerültek volna a kezünkbe, nem kétlem, belőlük azoknak a korábbi háborúknak* számos sikeres eseményéről, amelyeket még szerencsés csillagzat alatt vívtunk a törökökkel, valamint országunk későbbi hányatott állapotáról helyes képet lehetett volna alkotni.

De talán úgy tűnik, már át is hágom a levél kereteit, miközben az általad vágtára korbácsolt tollamra csak úgy tolakodik a sok-sok feltoluló gondolat. Záradékául azonban fogadd el egyetlen, veled szemben támasztott föltételnek a kirovását: ezt a kötetet tartsd erős és hű őrizetben a magánolvasmány határai között, nehogy a te hibádból nyitott kapukra lelve kiszökhessen, és nehogy azok előtt kelljen vizsgára állnia, akiknél szívesebben óhajtanám ismereteimet gyarapítani, semmint azokat kiteregetni+. Nem az volt ugyanis a célunk, hogy e levelekben ékes stílusra törekedjünk, vagy hogy azok sorába igyekezzünk bejutni, akik az iskolás szabályoknak megfelelően egymással szócséplő módon csetepatézva* többet törődnek a formával, mint a haszonnal. Mi munkálkodásunk során csak azt a szabályt követtük, hogy alkotásunkból semmi fontos ne hiányozzék, semmi ne rendeltessék alá a puszta művészetnek, és semmi engedmény ne tétessék az üres csillogásvágynak. Jó egészséget!

Kelt az Úr 1448. esztendejében, március 18-án.




Hátra Kezdőlap Előre