18 A váradi püspök nevében főtisztelendő Juan úrnak×,+
a Sant' Angelo bíborosának, az akkor békeszerzés végett+
Bécsben tartózkodó apostoli legátusnak

Főtisztelendő Atyám és Uram!

Éppen e béketárgyalások* szorgalmazására fordítottam minden gondomat,* amikor az elmúlt ünnepek* folyamán megkaptam főtisztelendő Atyaságtok levelét, amelyben újult buzgalmat önt belém ez ügyre vonatkozólag, bár a buzgalomtól magam is égek. Örömmel fogadtam, vállaltam és teljesítettem a reám bízott feladatot, mint amely szerfölött hasznos a keresztény nép ügyei szempontjából. Azonnal* újabb futárt és levelet indítottam útnak a nagyságos kormányzó úrhoz a korábbiak nyomában, intve és kérve őt, ne tűrje, hogy főtisztelendő Atyaságtok várakozását a bizonytalanság – mint történni szokott – bosszúsággal* itassa át, és ne gondolja méltányos eljárásnak, hogy a béke közös javát holmi akadályok miatt hanyagul kezelik, amikor ő szent apostoli felsége oly sok és nagy erőfeszítést tesz e kérdés rendezése érdekében, amivel világosan kifejezésre juttatja mások veszedelmén érzett mélységes aggodalmát. Ám sürgető kérésem az említett kormányzó urat az ügy iránti lángoló buzgalomban találta, mint aki ez idő szerint nem a had, hanem a béke vezérének kíván mutatkozni.

Múltkori távollétéért+ egyébként (ha távollétnek s nem inkább termékeny jelenlétnek kell tekinteni) számos teendője okán menthetőnek látszik, mert amennyire veszedelmes lett volna azok elhanyagolása, végrehajtásuk annyira dicsteljes volt. Az a fejedelem* ugyanis – vagy ahogyan közönségesen mondják: a havasokon túli részek vajdája* – az elmúlt nyáron fegyverbarátságot kötött a törökökkel, és igen sok keresztény lelket, csaknem négyezret, akik az előző hadjáratok során nyerték vissza szabadságukat, szerződésük alapján ismét szolgaságba taszított. Ezúttal azonban Isten bosszújaként méltó árat fizetett szentségtöréséért, s miközben a keresztények vérszomjas üldözőjeként mások vesztére tört, maga veszett el. Földjét, mely mind ez ideig éppoly hűtlen volt, mint amilyen békétlen, a győztes kormányzó leigázta, és e korona iránti szolgálatok és hűség béklyójába verte, Moldvával pedig szilárd békét kötött, s így mindkét területről jelentősen megnövelte a Krisztus-hívők harci erejét. Még most is számos tennivalóba bonyolódva járja ama részeket, s mindaddig nem is szabadulhat meg e feladattól, míg mind annak, amibe szerencsés kézzel belefogott, végső maradékait is szilárd, rendezett és megbízható alapokra nem helyezte – kiváltképp hogy ne legyen kénytelen ily sok fáradozás és idő után is ingatag békével beérni ama részek felől, s hogy az ott lakók legyőzöttként még félelmesebbek ne legyenek, mint voltak harcosként.

Abban a meggyőződésben, hogy ezek és számos, még ezeknél is nyomósabb, jogosabb és méltánylásra érdemes okok távollétét ezúttal legalább oly fontossá teszik, mint jelenlétét, ott maradt, hogy gondosan előkészített művét – miként ismertettem – személyesen fejezze be, elsősorban pedig azért, mert a közeli jövőben újabb török megbízottak érkezését várja.

Mindazonáltal hogy figyelmét a lehetőségek szerint arra az ügyre is kiterjessze, amelyet főtisztelendő Atyaságtok jelenlétében* a rómaiak felséges király urával kell megtárgyalni, a kormányzó úr engem bízott meg a saját nevében a megbízott főpapok és báró urak* buzdításával, hogy azon a diétán+ megjelenni s a béketárgyalások ügyét kezükbe venni tovább ne késsenek. Mert mind mondja: elégséges felhatalmazással bírnak e megbízott urak a tárgyalások folytatására és a szükséges végzések meghozatalára, úgyhogy a jövőben se távollétét ne kifogásolják, se megjelenésére ne várjanak, mivel lehetetlennek látszik, hogy ilyen rövid idő alatt ezt a két dolgot egyszerre akár elkezdje, akár végigvigye.

Én pedig, noha sem alkalmas, sem rátermett nem vagyok arra, hogy a kormányzót távollétében helyettesítsem, vagy az illető urakat buzdítsam – hiszen megvan bennük a kellő eltökéltség –, mégis mindent meg fogok tenni, ha az ő nevében, míg ez az elfoglaltsága tart, bárminemű felszólalásra lesz szükség az illető urak sorában vagy őket követően. Megígérte ugyan, hogy ezen ügyeket ő is figyelemmel fogja kísérni, mihelyt megválhat azoktól a kötelezettségektől, amelyek pillanatnyilag lekötik, mindazonáltal engem kívánt arra rendelni, hogy ha érdemben hátrább állok is, mégse legutolsóként induljak el erre az útra.

Ezt a futárt+ pedig azért kívántam előre küldeni, hogy ne legyek főtisztelendő Atyaságtok levelének néma szemlélője, továbbá hogy mindarról, amit az előzőekben írtam, főtisztelendő Atyaságtokat tájékoztassam, s hogy eleget tegyek annak, ami első helyen állott a kormányzó úr nékem adott utasításai között. Alázatos könyörgéssel kérem tehát főtisztelendő Atyaságtokat, hogy e késedelem miatt – bármily hosszas legyen is – ne bosszankodjék, hanem viselje türelemmel a reményteli várakozást nem csupán a viszálykodó felek, hanem az egész keresztény világ közös java érdekében. A megtárgyalásra váró kérdés ugyanis rendkívül üdvös, Isten és az emberek előtt kedves, és előterjesztőjéhez a legteljesebb mértékben méltó. Mert főtisztelendő Atyaságtok dicsőségét is érdemét is öregbíteni fogja, mennél tartósabb sikerrel ajándékozza meg ezt az oly sok vihar miatt halasztást és akadályoztatást szenvedő ügyet. Ennek érdeke pedig elsősorban azt kívánja meg, hogy kitűzessék a megjelenés és az összejövetel pontos határideje, amelyen a béketárgyalás folytatható, sőt lefolytatható lesz. Mert amiatt,* hogy Újév napjának nyolcadán – azon a napon tudniillik, amelyet az említett kormányzó úr jelölt meg s kért a diéta megtartásának határidejéül – senki nem sietett megjelenni főtisztelendő Atyaságtoknál, úgy vélem, sem általatok, sem előttetek nem hibáztatható senki; hiszen mint hallottuk, az a futár+, aki ez ügyben a levelet vitte volt, válasz nélkül bocsáttatott vissza, s ilyenformán bizonytalanságban lévén, a hanyagságnak nem elkövetői, inkább elszenvedői voltunk.

Gondoskodjék tehát főtisztelendő Atyaságtok, hogy a távollevők méltányos kegyre találjanak nála, és semmiképp se ítélje elkésett lépésnek, amelynek eredményét üdvösnek hiszi. A leggyümölcsözőbb a rómaiak említett király urának becsülete szempontjából lesz e jogos reménykedés, aki – mint szelídsége alapján meg vagyunk róla győződve – kész a békét nemcsak elfogadni, hanem reménykedéssel várni is. Főtisztelendő Atyaságtok szintén alkalmasnak ítéli meg azokat a kezdeményeket, amelyeket maguk az események sarjasztottak a békeszerető lelkekben ama elkeseredést kiváltó viszály miatt, mely parányi kezdetekből kiindulva akkorára nőtt, hogy immár (mint mondják*) önnön nagysága teszi tönkre.

Kelt Váradon, az Úr 1448. esztendejében+, január 15-én.




Hátra Kezdőlap Előre