40 János kormányzó nevében Miklós pápa úrnak,+
hogy megóvja az ország kegyúri jogának+ a szabadságát stb.

Boldogságos Atyám és Uram!

Siettem végezni a keményebb* dolgokkal, amelyek később csak még több zavart okoztak volna, fontosnak tartván, hogy hivatalom immár ne csak a fegyverekkel törődjék, hanem a béke dolgaival is. Miközben pedig a köznyugalmat igyekszem biztosítani, íme, valamiféle, a mi közösségünk fülei számára szokatlan* ügy bukkant föl, elég erős ahhoz, hogy kedélyeit annyira fölizgassa, hogy még legbensőbb érzéseit is érinteni látszott. Nem is csoda, hiszen egy nem tapasztalt nehézség mindig jobban megviseli a lelkeket!

A dömösi prépostság ügyéről* szólok, és mindarról, amit azért Bálint testvér,* Szentségtek penitenciáriusa érdekében mások is, ő maga is tettek vagy próbáltak tenni – kivált azokról a cenzúrákról és eljárásokról,* amelyek most – mint mindenütt beszélik – ebből származtak. Ez ügyben, Boldogságos Atya, nem könnyű eldöntenem, mit volna célszerű mondanom vagy ígérnem, mivelhogy a személy is kedves előttem, de ezt az ügyet is olyan elkeseredett támadások érték,* hogy már minden remény szertefoszlott, hogy ő birtokon belülre juthat. Tudom ugyanis, hogy közösségünk+ lelkét e cenzúrák+ még inkább megkeményítik; tudom azt is, hogy hivatalomat mily sok, súlyos támadás éri, mivel azt gondolják, hogy az ez ügyben támadt zavar valamiféle gondatlanság folytán nőtt ekkorára – holott mindjárt a kezdet kezdetén szorgalmazták a döntést, hogy biztosítsák hazánk jogszokását és szabadságát. És e szavak elől aligha térhetek már ki; mégis készségesen bevallom, hogy az előző* országgyűlésen, amelyen az említett Bálint testvér személyesen is megjelent ez ügyben, mind a Szentszék iránti tisztelet, mind az ő személye iránt való vonzalom okán erélytelenül szálltam szembe* kívánságaival. Minthogy azonban úgy látszott, későn* próbálkozik, és elkésve folytatja le az eljárást,+ már csak kevéssé tudtam őt támogatni, hiszen teljesítettem már azt a feladatot,* amely ez ügy kapcsán a királyi főkegyúri jogból reám háramlott. Mivel tehát ő már akkor is láthatta, hogy egy korábban történt rendelkezés+ miatt mindenki előtt gyűlöletes a dolog, továbbá a királyi kegyúri jog és az ország szabadsága részesül előnyben,* és ahogyan az apostoli tekintélyt nem akarjuk csorbítani, úgy az sem tetszik, ha a miénket csorbítják, és hogy sok ehhez hasonló kifogás merül föl*: ezek miatt tisztességesebb lett volna, ha ez ügyben sem ő nem akadékoskodik tovább, sem önmagát nem hozza olyan helyzetbe, hogy akadályokba ütközzék – holott ebben az ő számára, mivel mindenki részéről heves ellenállással találkozott, a bizonytalan reményből biztos baj származhatott csupán. Most pedig, minél messzebbre ragadja a szenvedély, annál kevésbé* lehet majd visszatartani, kivált mivel a közös akarattal és az ország jogaival szemben többé magam sem azonosulhatok* a kívánságaival.

Miközben tehát azon töprengek, miként őrizhetnők meg az apostoli tekintély iránti tiszteletünket is, békességünk és hagyományos szabadságunk+ érvényét is, üdvösebbnek találom, ha valamennyi kínálkozó érvünket könyörgésre változtatom, és attól kérek orvoslatot, aki egyetlen és legfőbb elöljáróként mind a maga ügyének gyarapítója, mind a miénknek gyámolítója lehet. Ez ügyben és ez ügyért tehát Szentségtek lábai elé elsőül én borulok le (aki eddig elnyert jótéteményeiben az apostoli kegy elnyerésének alkalmas zálogát birtokolom*, és mind a saját érdekéért, mind a mi ügyünk oltalmazásáért alázatosan könyörgök és esengve kérem, ne hagyja, hogy ez az ügy még súlyosabb nézeteltéréseket okozzon, ami azt a látszatot kelthetné, hogy más szabadságának* a lerombolásával bárki szabadon javadalomhoz juthat! Boldogságtok ugyanis mind a maga tekintélyét, mind bennünket azzal becsül meg igazán, és ezt a kérdést is úgy teszi valóban kicsomózottá,* ha ebben és hasonló ügyekben korábbi nyugalmunkat* oltalmazni, az eljövendőt pedig ápolni méltóztatik. Mert ez a cenzúrák keltette nyugtalanság valójában egyáltalán nem egyeztethető össze a mi igazi békénkkel!

Mivel pedig az a rendelkezés, amelyet az említett prépostság ügyében inkább arra az egyházra, mint az akkor megnevezett személyre* való tekintettel már korábban fölajánlottunk Szentségteknek, igencsak a szívünkön fekszik valamennyiünknek, ezért ügyeink és kívánságaink legkedvezőbb elintézésének azt fogjuk ítélni, ha az eddigi akadályozó tényezőket elhárítván apostoli kegyként óhajtott hatályába visszahelyezi azt a rendelkezést, amelynél szilárdabb és erősebb támaszt soha annak az egyháznak nem lehetne nyújtani. Mert hogy szívemmel együtt beszédemet ismét említett atyánk, Bálint testvér dolgára fordítsam: ez idő szerint akkor biztosítja legjobban a maga nyugalmát, ha elviseli, hogy őt és szerzetét,*+ nem pedig azt az egyházat oldjuk föl e gond alól, amelyhez – úgy látom – az ő útját már nagyon sok akadály torlaszolja el. Ha viszont akaratunk ellenére továbbra is kényszerítő eszközöket akarna alkalmazni, ez a kényszer bizony sem alkalmas, sem tartós nevelő nem lesz a szeretetre, mivelhogy ebből – úgy sejtem* – az a szerzet, amelyik ebben az országban gazdagabb és bővebb terméssel dicsekedhetik,+ mint a kereszténység bármely más részén, igen sok haragot vagy talán gyűlöletet is magára fog vonni. Ezért e téren is helyesnek és szükségesnek tartom, hogy Boldogságtok megóvja ezt a szerzetet ettől a bajtól vagy inkább rákfenétől+. Nem utolsósorban magam is különös kegynek fogom venni, ha a továbbiakban e gondtól megszabadulva akadálytalanabbul munkálkodhatom a többi, már említett zavar elhárításán.*

Ajánlom magamat Szentségtek lábaihoz leborulva, akit az Úr méltóztassék megőrizni egészségben szent egyháza kormányzására.

Kelt pesti országgyűlésünkön, az Úr 1450. esztendejében, június hó 11-én.




Hátra Kezdőlap Előre