41 Magyarország főpapjai, bárói, lovagjai és főurai nevében+
Miklós pápa úrnak ugyanabban az ügyben

Boldogságos Atya!

Gond ült reánk, nem csekélyebb a többinél, amelyeknek hálója mind ez ideig nyugtalanságot keltett dolgainkban; és mivel váratlanul* ért bennünket, mindjárt nyilvános okot szolgáltat, hogy a soha nem látott esettel – ha vonakodva is – szembeszálljunk, nehogy úgy lássék, hogy további hallgatással beleegyezésünket adjuk* a dologba, amely* bizony türelmünk* folytán nyerve* erőt s lendületet fejlődött odáig, hogy már csakis a mi súlyos sérelmünk lehet a vége.* Ilyen zaklatások* után szinte szavunk is alig van, hogy Boldogságtoknál legalább most, jóval a kezdetek után* megmozdulva, keressünk kései* orvoslatot, mintsem ne keressünk egyáltalán. Az ügy pedig nyílt tekintettel késztet szólanunk, hiszen a szabadság forog kockán, amelyért ha kissé vakmerőbben áll is ki vagy emel szót, egyetlen halandónak sem válik gyalázatára.

Hogy tehát miként rendelkeztünk közös határozat alapján a dömösi prépostság ügyében, és hogy miféle igazságos és ésszerű intézkedést óhajtottunk, Boldogságtok megtudhatta nagyságos kormányzónk, valamint a mi testületünk előző* leveleiből. Nevezetesen:* miután a prépostság néhány olivetánus+ testvér* eltávoztával (akik éppoly állhatatlanul ültek annak birtokában egy ideig, mint amilyen váratlan volt a megjelenésük) nem csupán visszaháramlott, hanem nyomorúságos állapotában elhagyatottá is vált, azonnal úgy határoztunk, hogy a gondjainkba vesszük, s nehogy a továbbiakban, különböző címeken különféle kezektől marcangoltatva, nevével együtt javadalmát is elveszítse, kegyes és igaz szándékkal folyamodtunk az érdekében, hogy nyerhesse vissza alapításkori nevét és állapotát.*+ Gondoskodni kívánván továbbá sértetlenségéről és jogairól, valamint arról, hogy a királyi kegyhez közelébb kerüljön s arra méltóbb legyen, döntés született, hogy Isten és országunk dicsőségére csatoltassék hozzá az egyik királyi kápolnához, mely gyönyörű építményével, de javadalmát nélkülözve áll Buda várának a közelében, és e megfelelő javadalommal adassék oda tiszteletreméltó István úrnak+, az esztergomi Szent Tamás egyház prépostjának országunk főjegyzőjének. Őt láttuk ugyanis alkalmasnak s képesnek is arra, hogy azt az elhanyagolt és nem kis mértékben lezüllött egyházat eredeti állapotába, méltóságába és jogállásába visszavezesse, s ami a legfontosabb: ő az, aki ehhez minden támogatásunkat és oltalmunkat kiérdemelte.*

Mivel tehát úgy véltük, hogy ez ügyben semmi olyat nem tettünk, ami az Apostoli Szék elutasítására lenne méltó, és semmi olyat nem követeltünk, ami ez időszakban* ne a mi gondoskodásunkat igényelné: őszinte bizalommal hittük, hogy ehhez Szentségtek támogatását is nem könyöradományként* kérjük, hanem mint ami jár nekünk. Reményünk azonban e téren kevéssé volt szerencsés. Az eredmény ugyanis rácáfolt: azt mondják, hogy a prépostság eredetileg is a Remete Szent Pál-rend perjelségeként* állíttatott föl, és Bálint testvér, e rendnek a tagja, Szentségtek kisebb penitenciáriusainak egyike azt állítja, hogy e perjelséget örökös javadalmul ő kapta meg. És hogy ez így történt, annak bizonyítékaként előző esztendei rendes országgyűlésünkön ő maga mutatta be Szentségtek bizonyos leveleit és bulláit – amelyekből természetesen már akkor úgy láttuk, hogy ha Boldogságtok alaposabb tájékoztatást kapott volna annak az egyháznak a helyzetéről, magáról a kérdésről valamint a mi szándékunkról és rendelkezésünkről, semmiképp sem tűrte volna azt a méltatlanságot elharapózni, hogy ez az egyház vakon a nevezett testvér tehetetlen* irányításába és gyönge kezébe hulljon, amelyből talán nem is annyira a cselekvő,* mint inkább a szemlélődő*+ életre való törekvés hiányzik. Akkor mindenesetre kapott erre vonatkozólag baráti hangú* választ, ahogy azt az Apostoli Szék iránti tisztelet és a magunk jogos mentsége méltónak mutatta; azonfelül arra is kértük, hogy ne engedje tovább a szemünk előtt lebegni szabadságunk megcsorbításának eme már nem is gyanúját, hanem leplezetlen látványát, és ne alakuljon ki róla ennek folyományaképp az a megbélyegző vélemény, miszerint idegen* cégér alatt nem szerzete, hanem a maga anyagi gyarapodását kezesi.

Így alakultak a dolgok, miközben eltelt egy esztendő; amikor azután most ismét szokásos országgyűlésünket tartjuk, nagy megütközéssel fogadtuk azt a közöttünk elterjedt hírt, hogy az említett perjelség ügyében további lépések történtek, többszörös ítélettel, cenzúrával meg nyílt büntetéssel fenyegetőztek, sőt ezeket hivatalosan is kihirdették, amelyek révén az említett Bálint testvér – mint látszik – egyre erőszakosabban törekszik kívánsága megvalósítására, mit sem törődve azzal, hogy miként éri azt el – miközben régtől fogva legyőzetést* nem ismerő szabadságunkat féktelen erőszakkal fenyegetik meg.

Méltatlan, Boldogságos Atyánk, a mi vallásos buzgalmunkhoz ez a váratlan vihar, amely az oly sok egyéb vihart* követő nyugalomra rátörve a hosszú szünetben szokatlanná vált eszközzel él. Úgy véltük ugyanis, szívünk-lelkünk eléggé megjuhászodott már ahhoz, hogy teljes tisztelettel viseltessünk az Apostoli Szék iránt, s ezért nemigen tudjuk, szabad volt-e olyan fenyítéket* alkalmazni ellene, amely azután a kelleténél nagyobb feszültséget támaszt benne a maga s hazája jogának elveszítése* miatt. Bizony a kelleténél nagyobb mértékben: amikor annak elviselésére kényszerülünk, hogy koronánk jogait és méltóságát csakúgy, mint bennünket megvessenek, s mi is megvessük egymást

Így azután, midőn megszokott állapotunk* recsegése-ropogása* már leplezetlenül hallatszik, a szokást és törvényt megvetik, a szabadság inog,* szükséges volt megfelelő orvoslásról* gondoskodnunk, hogy talpra állhassunk. Ám bizalommal eltelve panaszainkkal mindenekelőtt az Apostoli Szentszékhez folyamodunk, amelynek kiváltképp érdeke, hogy a neki alávetett országok jogait ne korlátozza, hanem megőrizze – nyíltan hirdetve,* hangoztatva, sőt kézben tartva* és gyakorolva az ország valamennyi javadalmát illető rendelkezésre és adományozásra vonatkozó királyi kegyúri jogot, az ország szabadságát, kiváltságait és – hogy úgy mondjuk – emberemlékezet óta elismert és tiszteletben tartott törvényeit. Ehhez járul még a szokásjog is, amelyet tudtunk szerint az előző főpásztorok idején mind mostanig töretlen keggyel hagytak érvényesülni. Mindezeket atyai ítélete alá bocsátván szíveskedjék Boldogságtok a mi időnket is megszabadítani emez akadálytól, amelyben nem is István prépostnak, hanem közös szabadságunknak a jogtalan eltiprását látjuk, s ne engedje, hogy amint ez ideig koronánk jogait semmibe vették, úgy ezután meg is csúfolják! Mert mind az említett egyház, mind a mi várakozásunk szempontjából azt fogjuk kielégítő elintézésnek tekinteni, ha a jelzett cenzúrák és eljárások megszűntével ez az egyház visszakapja eredeti* nevét és állapotát, valamint említett vezetőjét is, és ha ily módon kormányzónk s a magunk említett rendelkezése szerint nem az apostoli tekintély, hanem a mi nyugtalanságunk kevesbedik. S hogy Szentségtek ezeket elrendelje és foganatosítsa, újra meg újra alázatosan kérleljük, mert szilárdabb vagy tartósabb adományban azt az egyházat nem lehetne részesíteni. Ha ugyanis Boldogságtoknak annyira kedves az említett szerzet* és Bálint testvér, hogy gyarapításában örömét leli, akkor más, új javadalomra lenne szükség – mivel ebben a régiben célszerűbb lesz valamennyiünk szabadságát, mint egyetlen személy nyílt önkényét kívánni. Az esetben ugyanis, ha ebben az ügyben ezúttal mellőztetnénk,* és Bálint testvér továbbra is az említett eljárásokat és cenzúrákat venné igénybe, nyíltan kimondjuk: üldözni* üldözhet ugyan, de hogy elnyerni* képes lesz-e, az már kétséges – kivált ha a szabadságot megsértve még a királyi kegyúri jogon is sebet ejt. Azt az egyet azonban – anélkül, hogy az apostoli tekintély és tisztelet csorbát szenvedne – tudnia kell, hogy eltökélt szándékunk és valamennyiünk közös akarata az, hogy annak az egyháznak a kapuit előbb nyitjuk meg az ellenség, mint egy ilyen vendég+ előtt, mert országunkban a szabadság vége egyúttal az ország vége is lesz! Ezért ha Boldogságtok azt kívánja, hogy Magyarország hitében őszinte és szolgálataiban töretlen legyen, hagyja meg szabadságában is – amelynek védelmében talán már túl hosszan is szólottunk, miközben a neki okozott sérelmet fájlaljuk s rosszalljuk.*+

Őrizze meg az Úr Szentségteket egészségben szent egyháza kormányánál, kinek alázatosan borulunk le lábaihoz.

Kelt említett pesti országgyűlésünkön, az Úr 1450. esztendejében, június hó 12-én.

 

Szentségtek hű kérelmezői és szolgái:
Magyarország valamennyi főpapja, bárója, ispánja, lovagja és főura




Hátra Kezdőlap Előre