47 Taddeo orvosmesternek szóló tisztes feddés+
kétszínűsége miatt

Tiszteletreméltó Mester!

Megkaptam* levélteket, amelyet Péter* mester+ eltávozta után írtatok – de bárcsak őszintébb hangú* volna: mert a ti tisztességtekhez is, a mi várakozásunkhoz is úgy lett volna méltóbb! Én azonban a jobbik oldalát tekintettem az egésznek, azt a helyet kivéve, ahol a tiszteletadás némi leple alatt holmi gyönyörű gyalázkodás* látszott meglapulni: e helyt ugyanis még a beszédetek is – olybá tűnt – elveszítette a mértékét. Mert bármi mondanivalója volt is a barátomnak, jobb lett volna, ha a dolgot a hozzá illő szavakkal mondja el. A barátoknak ugyanis egyetlen s legfőbb ismérve az, hogy közös ügyeikben – legyenek azok szépek vagy rögösek – mezítelen* szavakkal mérkőznek meg. Én viszont, ki most leveletek értelmének ebben a (mondjuk így:) útelágazásában megtorpantam, nem egykönnyen jövök rá, merre* is hajlítsam elmémet.

Az elején még azt számoljátok,* hogy minden adósság* bőséggel ki van fizetve, a továbbiakban pedig úgy számoltok le+, mintha nem volna megfizetve. De mint mondottam: én ezt a kétszarvú* mondatot a jobbik, azaz kedvezőbb irányba tekerem. Azt állítom ugyanis, hogy mindazt, amivel hitelezőmnek tartoztam, megfizettem, és örülök, hogy eme törlesztésnek a végére érve a teljes összegről nyugtát érdemlek. Mindazonáltal azt is bevallom, hogy ahhoz az adóssághoz még hozzá sem nyúltam, amellyel nem hitelezőmnek,* hanem barátomnak tartozom, nehogy – míg az első függőben van – ebből valami ahhoz keveredjék, s még azt lehessen gondolni, hogy ezt nem jóakaratból, hanem kötelességből adtátok. Ha ezt fölhánytorgatjátok* előttem, mi mást kívántok, mint hogy annak végéhez kössem ennek kezdetét. Csakhogy az én elképzelésem egészen más volt: hogy tudniillik állandó törlesztéssel a baráti adósság állandó adósának érezhessem magam, és hogy soha ebben az életben erről ne kérjek nyugtát tőletek. Mindamellett ha úgy tetszett, hogy méltónak találtassam e szemrehányásra, mint aki a jótéteményről megfeledkeztem, meghátrálok a szavak előtt – ám legkevésbé sem a tények előtt! Én ugyanis más embernek hittem magam. De mivel ti olyan helyen* vagytok, ahol jobban meg tudják ítélni az embereket, megrémít az ítéletetek, s már-már kezdek is magamban kételkedni. Bizony gyanakvást oltottatok* – ám hogy belém-e vagy magatokba, ti lássátok! Mert amikor a jótéteményről való megfeledkezést hányjátok a szememre, talán nem lesz gyöngébb az érv, ha én viszont a barátságról való megfeledkezéssel vádollak benneteket, kik borzalmas jóslatként hirdetitek:* a barátság szála máris megszakadt, mihelyt egy nap nem áraszt magából aranymezőket, és a remény beteljesedésére semmit sem alapoztok, elárulva ezzel, hogy (bocsánat a szóért!) olyan a lelketek, amilyennek a másét ítélitek.

Leveletek végén azután még világosabbá teszitek, hogy mit tartogattok a jövő számára. Ott ugyanis ez olvasható (hogy szavaitokat idézzem): „Nekem* – mondjátok – semmim nem volt azon fölül, amit kölcsönként adtam, de nem is kérek, nem is várok; megelégszem” stb.; majd valamivel később: „Eleget adott János,* áldott emlékű elődötök, valamennyi utóda helyett is” –, és hosszú listát közöltök az ajándékokról.* – Ismertem azt az embert,* azokról az ajándékokról pedig talán még most is megvan egy csomó dokumentum.* – Szép dolog* persze, hogy épp az díszíti fel* szavakkal az ajándékot, aki kapta, így azután egyszerre játssza az adományozó és a címzett szerepét! Elismerem, ez a módszer sokakat ajándékozásra fog csábítani – persze csak akiknek a barátságnál jobban tetszenek a szavak! Engem azonban, akinek eltökélt szándéka a barátság törvényét követni, nem volt szükséges ezzel az eszközzel édesgetni! Azt mondjátok továbbá,* hogy e székben* általatok nyertem megerősítést, úgyhogy emiatt sok ellenségtek támadt ebben az országban. Ezt szelídebben is mondhattátok volna; mert baráti közreműködésteket se le nem tagadom, se el nem felejtem, mindazonáltal oly nagy számban mégsem támadt ellenségtek, hogy a tőlük való félelem aggodalmat okozhatna. Bármikor akartok is eljönni ebbe az országba, biztonságot ígérek nektek, és azt a terhet is örömest vállalom, hogy a magam költségén teremtsek békességet; és ebben az eljárásban még menlevélre sem lesz szükség! Ha pedig még ennek az ellenséges hangulatnak a fölengedése előtt akarnátok meglátogatni bennünket, legyen rá gondotok, hogy mielőbb tudomást szerezzek ama ellenséges személyekről – hiszen még hallomásból sem ismerem őket –, és én megígérem, hogy részükről azon nyomban béke és egyetértés fogad majd benneteket.

Végezetül hogy olyan nagy jelentőséget tulajdonítotok ama szavaknak, amelyeket nevemben atyám, Bálint testvér* mondott arról a bizonyos hatszáz* forintról: akkor is nem barát módján értelmezted a szavait. Hiszen azok egyáltalán nem barátnak barátja becsületét csorbító szavai vagy gondolatai voltak, hanem csak avégett hangzottak el, hogy a hallgatás ne csorbítsa a becsületet. Azt mondottuk ugyanis, ami meg is felelt a valóságnak: hogy akkor azokról semmiféle biztos számadást nem kaptam. Most azonban teljes és tökéletes számadásként veszem, hogy értesültem, miszerint azokból először a neked járó tartozás* lett kiegyenlítve, s csak azután az, ami a pápának járt.

Ezeket azért mondottam, hogy méltó viszonzást kapj soraidra. És ha még ezután is haragot akarnátok miattuk táplálni, előbb gondoljátok meg: engem ugyanaz a bátorság ragadott e szavakra, amelyből a ti leveletek is táplálkozott; a borsos falatokat nem követhették mézbe mártottak!

Egyébként hogy komolyan* beszéljek: ezek csak leveletekre vonatkoznak – a barátságnak azonban más választ készítek, s rajta leszek bizony, hogy se kötelességtudásban, se jószolgálatban le ne győzzetek! Egy van csak, amire nagyon vágyom: hogy bármit tesztek érettem, de azt is, amit kívántok tőlem, őszintén, pőrén és kendőzetlenül tudassátok velem. Soha nem lehet számomra terhes, amit barát mond vagy kér – csak tegye barát módjára! Igazán be kívánom bizonyítani, hogy én a barátok ama csoportjához tartozom, amelyben a baráti kapcsolatokat nem szavak, hanem tények jelentik. – Legyetek jó egészségben, engem pedig szeressetek!

Kelt Váradon, az Úr 1450. esztendejében, július 22-én.




Hátra Kezdőlap Előre