48 Epilógus+

Pál Pálnak stb. szíves üdvözletét küldi.

Elidőzvén* egy kevéssé bizonyos közbetoldott* feladatokkal, végre mégiscsak partot* érek, mert tollam evezője el nem fáradott. Vonakodva álltam meg, s akaratom ellenére sodródom vállalkozásom célpontja felé,* pedig jobban kívántam volna élvezni még, mintsem már végezni vele. Valóban csodálatos volt e munka sora énnálam: növekedése több gyönyörűséggel töltött el, mint eredménye, mert minden áron ki óhajtottam elégíteni kívánságodat,* amely hogy mennél kiadósabban teljesedjék, régtől alkudva esdettél* érte. De mivel nálunk már sem a zsákban, sem a sarokban nincs egy sem a kért levelekből, úgy határoztam, hogy ezzel az utolsó levelemmel lezárom a kötetet. S valóban „utolsónak” mondhatom, amelyben – hogy Persiusoddal mérjem össze ajkamat – „költők szent áldozatához mint félig közéjük tartozó* teszem művem.”

Ahogyan szorgalmaztad: itt vannak azok a kért levelek, összegyűjtve ebbe a kötetbe; de csak azok – ismétlem –, amelyeket a legépebb és legsértetlenebb állapotban lehetett megtalálni nálunk. Nem kis fájdalommal vallom be, hogy sokat ki is hagytunk, amelyeknek másodpéldányát vagy elszakítottuk gondatlanul, vagy eldobtuk, s már csak az emlék él bennem, hogy valaha készültek. De néhányukat talán még föllelheted ismerős jegyzőknél vagy barátaidnál: rajta, szorgoskodj, törődj és gondoskodj minél előbbi összegyűjtésükről és visszagyűjtésükről, nehogy nyoma vesszen a történtek emlékének!

Egyszersmind pompás* viszonzást nyújtasz jószándékomért, ha azok másolatával engem is gazdagon ellátsz, hisz nem téveszted szem elől, hogy az a bizonyos elveszett tizedik drachma,* miután előkerült, mily drága kinccsé válik.

Egyébként fönti ígéretemhez* híven hadat üzentem egyéb elfoglaltságaimnak, hogy el ne mulasszam mentül hamarább végezni azokkal, amelyekkel – ígérvényem által – már rég adósságba vertem magamat. Ahogy tehát megfogadtam, elvégeztem a másik munkát* is, noha talán korántsem oly teljességgel, mint szerettem volna. De ha ebben helytelen nézeteim netán sérteni vagy félrevezetni látszanának téged, inkább annak örülj, hogy te jobban tudod, mintsem méltónak tartsd, hogy tudatlanságomért megbélyegezz s megbüntess – hiszen mindenkor fő életelvem volt, hogy kijelentéseim mások szemében is, a valóságban is ne hebehurgyák, hanem igazak legyenek. Mindazonáltal ha méltányosan tekintesz végig azokon, amiket itt-ott megjegyeztem, úgy vélem, igen sok megvilágító jegyzetet találsz majd nem csupán szavakhoz vagy kifejezésekhez, hanem főként olyan eseményekhez fűzve, amelyekről említés történik a levelekben. E téren* említett közös atyánk szokását utánoztam, aki egyik levelében,* amelyet néked írt, nyíltan megvallja, hogy több gondot fordított az idők követelte tényekre, mint a művészetre, és többet a dolgokra, mint a szavakra. Vegyük hozzá, hogy gyakorta ő is idézni szokta volt előttünk* egy hajdani mester mondását, aki szerint: „Illékony és állhatatlan dicsőség a szavak puszta ragyogásával keresni a hírnevet.”+

Ámde „csak gúnyolsz”, talán, s említett szatírikusoddal szólva, „te nagyon fenn hordod az orrod,”* mondván: „honnan e zagyva* stílus?” – Én pedig, noha nem tagadom, hogy amit én ebbe a tőlem kért kötetbe beleírtam, inkább irányított, mintsem magától irányuló figyelemmel gyűjtögettem, készítettem és jegyeztem le, abban mégis meghajlok ítéleted előtt, ha említett szerződdel azt mondod, „hogy remekünk* óriási tüdő suttogja lihegve.” Legyen azonban elég arra hivatkoznom, ami később ugyanott olvasható: „Nem* célom csakugyan, hogy gyászos szólamaimtól duzzadjon papírom, s csak a füst súlyát gyarapítsam.” Ennek okáért keveset számít a szememben, ha „hogy* mi után menjél, másrészről, hogy mi után ne, jelzed előbb, krétával a jót, majd szénnel a rosszat.” – Ha viszont olyasmivel akarsz rendelkezni, ami méltó arra, hogy elolvasd, „nézd meg” ezeket a leveleket: „jobban* főtt részre akadsz-e?” Engedd, hogy hassanak ezek a lelkedre, s könnyelműen ne siess mindjárt elolvastuk után a méricskélést kezdeni, „pontatlan* mérlege nyelvét vissza se húzd!” Mert miként tudod: olyan toll* készítette őket, amely méltán (s nem rosszul!) „alkonyi éveiben vált mesterré,”* és amely az ügyeket szolgálván általuk, szemlátomást a művészetet sem száműzte egészen. Jó egészséget,* és tarts meg emlékezetedben!

Ezt a munkámat pedig szeresd, amelyet – egyazon szerkesztő s szerző művét – a szeretet foglalójául* ajánlok föl, hogy maholnap majd dúsabb termést hozzon.

Kelt és befejeztetett Váradon, az Úr 1451. esztendejében, december hó 16-án.

 

Ivanich Pál            
a zágrábi egyházmegyéből,
a váradi egyház Szent Pál  
apostol-oltárának igazgatója

 

Boronkai Iván fordítása




Hátra Kezdőlap Előre