27 Juan de Carvajalnak+

Főtisztelendő Atya!

Szükségesnek tartottuk, hogy külön is válaszoljunk Főtisztelendő Atyaságtok levelének ama részére, ahol a zágrábi egyházról történik említés. Minthogy pedig Főtisztelendőségtek kitűnően ismeri ama egyház állapotát, s mindenkor nagy buzgalmat tanúsított annak érdekében, hogy szabadságát elnyerhesse, sem további tájékoztatásra, sem buzdításra nem szorul, mindössze a mi szándékunkról+ kell fölvilágosítást kapnia. Elhatároztuk tehát, hogy ezt baráti bizalommal világosan föltárjuk Főtisztelendő Atyaságtok előtt.

Legfőbb tanúnk épp Főtisztelendő Atyaságtok, hogy már hányszor próbáltak bennünket rávenni e dologra; s mi mindannyiszor számos és – ahogy mi látjuk – megfontolást érdemlő okból elhárítottuk a benne való részvételt. Mert hol van az az ember, akinek lelkét a kis dolgoknál a nagyok, a nyugalmasaknál a békétlenek, a csöndeseknél a háborgók, az épeknél a ziláltak, a szilárdaknál a szétmarcangoltak, a biztonságosaknál a veszedelmesek, a békéseknél a vitatottak s a biztosaknál a valamiképp is bizonytalanok nagyobb örömmel töltenék el? Mi pedig most nem a tétlen nyugalom vágyától s nem valamiféle ideigvaló haszon reményétől csábíttatva, hanem a császár kérésére,+ felséges király urunk és a főpapok meg a bárók által szinte kényszerítve – ám az isteni segítségben bízván – vállaljuk el végül is ezt a feladatot, mely szent ugyan, de fáradsággal teljes, és sokkal inkább kimerít majd bennünket, mintsem gazdagítana. Anyánk, ez az egyház int bennünket, mely a világiak sok-sok éve tartó foglalásai és a pereskedők véget nem érő viszálykodásai közepette napról napra folyvást romlik: hazánk, ama tartomány int, amelyet szolgaságba taszítottak, s ez ország testétől szinte teljesen elszakítottak. Ó, bárcsak találtak volna – mint ahogy talán találhattak volna – másvalakit, aki képes lett volna visszaszerezni, ami elveszett, egyesíteni, ami szétszóratott, és kormányozni, ami megújult: akkor mi szükség sem volna most arra, hogy ez öregségtől, sok munkától és olykor betegségtől megfáradt vállakra vegyük e nagy terhet, s jó nevünket, mely mind ez ideig úgy-ahogy érintetlen maradt, kockára tegyük! De ha az Isten és az emberek akarata így hozta, és ha kívülünk mindenki más ezt látja jónak: úgy döntöttünk, hogy belenyugszunk áthelyezésünkbe. Ám akkor félre a gyanúsítgatással meg a rosszakarók gonosz belemagyarázásaival!

Mint mondottuk, úgy döntöttünk, hogy belenyugszunk az áthelyezésbe – föltéve, ha olyan ellátmánnyal helyeztetünk át, amely megfelelő támaszul szolgál addig is, amíg annak az egyháznak kézen-közön elherdálódott javait összeszedjük, birtokba vesszük és újjászervezzük. Nem kapzsiságunkat akarjuk jóllakatni, csupán azt kívánjuk, hogy ne kelljen nélkülöznünk a végrehajtáshoz szükséges eszközöket. Isten mindent úgy ismer, amint van; a halandók viszont különbözőképpen s gyakorta hamisan ítélnek: megbélyegzik, ami nem volna megbélyegzendő, és törtetéssel, kapzsisággal, állhatatlansággal vádolnak ártatlanokat. Egyfelől innét fakad lelkünk bizonytalankodása, másfelől pedig attól félünk, hogy nehéz föladatra vállalkozunk. Aggódunk – s nem alaptalanul aggódunk! – amiatt, hogy ha vaktában, s főként ha szilárdabb támogatás hiányában vágunk bele a dologba, rangunk és méltóságunk fog súlyos csorbát szenvedni, ugyanakkor az illető egyházon sem tudunk segíteni. Mert ha az égboltot merészen tartó Atlasz× nyaka fáradván, enged a súlynak, s nem lép a helyébe Hercules×, hogy a lezuhanással fenyegető teher alá álljon, akkor minden összeomlik, és mindenekelőtt azt temeti maga alá, aki megkísérelte a magasban tartani.

Ez az egyház – miként ismeretes – gyönge önmagában, és lehetetlen rövid idő alatt, nagy erőfeszítések és nagy anyagi áldozatok nélkül talpra állítani. Ügyeskedéssel aligha jutunk célba: sokszor kell majd fegyverhez nyúlni. És ha már minden a kezünkben lesz is, hosszú ideig kell még arra várni, hogy a megnyomorított birtokok magukhoz térjenek, a sebek behegedjenek, a pusztaságok benépesüljenek, s a romok újjáépüljenek. Ezalatt pedig szüntelenül őrködni és védekezni kell; ezért hát semmiképp sem látszik a kérdés elítélendőnek: miféle segítséggel valósul meg mindez, és miből élünk meg ezalatt?

Ami viszont ennek az ellátmánynak a mibenlétét vagy forrásait illeti, nem nevezzük meg, de még csak nem is törődünk vele; olyan legyen azonban, hogy emberi számítás szerint megfeleljen e föladatoknak! A király úr és tanácsosai elképzelését levelükön túlmenően írásos tájékoztató és a királyi megbízottak szóbeli előadása fogja megvilágítani. – Az ellenben nem föladatunk, hogy a többi pályázó érdemeit megkérdőjelezzük; dönt majd a főpásztor, s dönt a király afelől, hogy mivel s mennyivel kelljen beérniök azoknak, akiknek egyike+ máris sietve kereste föl a Kúriát, másika+ viszont – noha már vagy négyszer is hívták – nem ment, és lehet, épp ezzel a nyakasságával rontott tovább a maga dolgán. Végezetül esedezve kérjük Főtisztelendő Atyaságtokat: vagy idejében figyelmeztessen, hogy ne ártsuk bele magunkat e dolgokba, vagy gondoskodjék olyan támogatásról, hogy azután ne legyünk kénytelenek megszégyenülve félbehagyni, amibe belefogtunk. Legvégül pedig – nem is a szükségtől, hanem a ragaszkodástól indíttatva – mind magunkat, mind az illető egyházat, s ami most e tekintetben kiváltképp fontos: méltóságunkat újra meg újra Főtisztelendőségtek pártfogásába ajánljuk, akit a Mindenható őrizzen meg hosszan tartó egészségben és boldogságban.

[1462. június]




Hátra Kezdőlap Előre