5 A pápai követ előtt elmondott második válaszbeszéd+

Főtisztelendő Atya! Az immár hosszú napok óta folyó megbeszélések elegendőképp föltárták, hogy egyfelől milyen terveket s miféle intézkedéseket készít elő az Apostoli Szentszék a katolikus hit és a hívők ama vadul fenyegető ellenségivel szemben, akik a keleti birodalom tiszteletreméltó fellegvárának leigázását követően a fenyegetések iszonyatos árját kavarva+ egymás között egy újabb keresztényellenes háború tervét koholják+, másfelől pedig hogy felséges király urunk részéről milyen javaslatok s meggondolások születtek – amiből világosan kitűnhetett, hogy ő e szent ügyben korábban is mindenkor szíves-örömest együttműködött, s most a kérésre is ezt nyomban fölajánlotta, mivel szent elődeinek nyomdokait és hagyományait követve boldogan ékesíti és gyarapítja hű szolgálataival a keresztény hazát, s törekszik egyszersmind arra, hogy mind védelmét, mind dicsőségét kellőképp szolgálja. És jóllehet e két vonal – az apostoli gondoskodásé meg a királyi készségé – fej fej mellett egy közös cél felé halad, s az előző válasz során a körülményekhez képest sikerült kifejezésre juttatni a király őfelsége terveit és szándékát, amely ehhez az apostoli buzdításhoz nem csupán csatlakozik, hanem elébe is megy – minthogy azonban az első audiencia után Atyaságtok és az erre kijelölt királyi tanácsosok között részletekben menő tárgyalások folytak nem egy, az ügyet illető kérdésről, királyunk őfelségének úgy tetszett, hogy e második válasz során ismételten nyilváníttassék ki terve, szándéka, akarata és készsége, amelyet már a korábbi megbeszélés folyamán is kevés szóval ugyan, de nagylelkűen kifejezésre kívánt juttatni, egyszersmind utasítást adott, hogy kissé részletesebben is emlékeztessünk ama okokra, amelyek mind az Apostoli Szék, mind önmaga részéről méltán arra látszanak őt inteni, hogy e kijelölt úton haladjon, és amelyeknek e kegyes tervet illető meggyőző erejében, a ti rábeszéléstek után kiváltképp, nem kételkedik.

Mert ha valamikor, hát most különösképp elérkezett az ideje, megérett a helyzet, és kínálkozik az alkalom, hogy akár akarjuk, akár nem, nemcsak halandó ellenséggel, hanem úgyszólván gonosz alvilági szellemekkel bocsátkozzunk küzdelembe, mégpedig nem annyira testi gyermekeinkért, mint inkább a szellem szabadságáért+. Az igaz hit ősi ellensége ugyanis épp a közelmúltban tüzelte föl szolgái sorában Mohamedet+, az iszonyatos törököt, aki őseinek zsarnokságába inkább, mintsem helyébe ülve erőszakos és fönnhéjázó haddal tipor el minden emberi és isteni jogot+, és szentségtörő lelkülettel követve szentségtörő vezérét, ama régi Mohamedet×+, a legkülönfélébb rontásokat eszeli ki, hogy hitünkben szakadást támasszon, miközben a maga szektáját s a maga híveinek számát gyarapítja. Ez a dühödt vezér és a sötétség vele szövetkezett népe üldözi tehát az istenfélők nemzetségét; ennek a hitetlennek a vezetésével támadják hitünket, a katolikus egyház dicső fényének egyedüli és kizárólagos gyarapítóját; ez az istentelen császár vezet hadat, és indít háborút, de nem csupán földjeinek növelésére vagy tartományok meghódítására, hanem a keresztény vallás szentséges rítusainak és a hívő lelkeknek a meggyalázására! Amivel csak teheti, a keresztény békesség fölforgatásán mesterkedik, mert bizonyára méltatlannak véli, hogy békés nyugalomban találhasson enyhületet marcona lelke, amelyet szinte nap nap után a keresztények kiontott vérével kíván keményebbre edzeni.

Ezeket szem előtt tartva vizsgáljuk most meg, Főtisztelendő Atya, hogy milyen értelemben vette, és hogyan magyarázza királyunk őfelsége mindazt, amit az Apostoli Szentszék nevében Atyaságtok ragyogó beszédében akkor előadott. Nos, miként már az előző válaszban, ezúttal is hálás szívvel ad kifejezést annak az érzésének és véleményének, hogy szentséges atyánk, a pápa igen jóságosan és üdvösen gondoskodik rólunk, midőn mint az egész földi világ, sőt birodalom legmagasabb méltósága és legfőbb, sőt egyedüli vezetője készséges lélekkel siet segítségére a megrendült, szinte pusztulófélben levő keresztény üdvösségnek – és ha szabad inkább igaz,+ mintsem csillogó szavakat használnom: a dicstelen és szent háborúkra rest lelkeket a szent érzület jegyében fordítja honi, rokonvért ontó viszályaiktól az istentelenek fegyverei ellen. Lelkét valóban a köz méltóságán érzett gond üli meg, s ettől táplálva, ettől hordoztatva mutat rá szánakozó szívvel a fogollyá lett Konstantinápoly szenvedéseire meg fájdalmaira, majd pedig a más kárán fogalmazza meg a tanulságot, mely arra adatott a többieknek, hogy óvakodjanak a hasonló jogtalanságtól. Amikor pedig azt látja, hogy szemünk előtt egy hatalmas ellenséges erőnek és fenyegető vésznek már nemcsak a sejtelme, hanem kézzelfogható valósága is megjelent, másra sem int, másra sem tüzel, mint hogy a keresztény uralkodók e mindnyájunkat fenyegető tűzvészben+ se vonakodjanak megtenni azt, amit ki-ki megtenne akkor, ha a szomszédságában lángolnának a házak. Ehhez járul egy még nagyobb és minden várakozást fölülmúló megnyilatkozása: a pásztori gondoskodásé, az atyai gyöngédségé és kiáradó szereteté, midőn legfőbb uralkodóként a maga uralmának veti alá magát, készséges lélekkel vállalja a maga alkotta törvényt, és nemcsak a szenvedést osztja meg a szenvedőkkel, hanem részt kér a küszködők küzdelméből is. Parancsainak első végrehajtója ő maga: előbb cselekszik, s csak azután tanít. Mert egy személyben ő a hívők üdvösségéért vállalt gondviselés kezdeményezője s végrehajtója+, atya ő s egyszersmind testvér, vezető és társ, aki mind kincseinek, mind lelkének tárházát és mindazt, amivel rendelkezik és amire képes, intő példaként kegyesen nyitotta meg a rászorulók előtt, hogy új utat mutasson a keresztény nép kimentésére a fenyegető veszedelmek torkából.

Miközben tehát a királyt bölcs megfontolásában ilyen s hasonló gondolatok foglalkoztatták, vajon milyen érzéssel fogadhatta az apostoli buzdítást? Nem mintha e vallásos buzgalmat s a kegyet nem becsülné meg kellőképpen, hanem sokkal inkább azért, mert hite szerint nem kaphatott volna ennél magasztosabb vagy kedvesebb utasítást, és nem tudja elképzelni, hogy ennél dicsőbb dologra buzdíthatnák; és jóllehet meggyőződése, hogy az apostoli tekintély előtt mindig, minden körülmények között készségesen meg kell hajolni, mindazonáltal örömmel fejezi ki azt a nézetét, hogy e szent ügyben nem kevésbé bizonyult erősnek az érv meg a példa, mint a tekintély. De hogy az Apostoli Szentszék Főtisztelendő Atyaságtok beszámolója alapján megbizonyosodjék arról, hogy valamennyi buzdítását s érvét fogékony lélekkel hallgattuk, azt kívánja őfelsége, hogy néhány szóval adjunk kifejezést az ő fájdalmának és azoknak az okoknak is, amelyek következtében könnyen elviseli azt is, hogy mások ösztönzik az őt ért üldözés terheinek képessége szerint való hordozására, s azt is, hogy maga kényszerül önmagát ösztökélni erre.

Mert immáron csaknem tizennyolcadik lusztrumában+ járunk annak, hogy az említett hitetlen barbárság elkezdte döngetni azoknak az országoknak az oldalát, amelyek most a király őfelségének a hatalma alá tartoznak; és hogy micsoda erőszak, mekkora szorongatottság, mennyi vér és gyász fakadt nyomában, azt fájdalommal elgondolni lehet inkább, semmint szavakkal kifejezni. De a legdöntőbb az, hogy ez az ellenség olyan vadul tombolt a szomszédos országok lakói ellen, hogy még a leigázottak szolgaságba taszításával sem elégedett meg, hanem valamennyi nemes fő vérét követelte. S miközben itt is, ott is egyre több áldozatot szedett a pogányok dühe, szinte a halálnál is borzalmasabbnak+ látszott a haláltól való rettegés, hiszen a folytonos zaklatás és az örökös készenlét közepette mindenki percről percre már a halálos csapást várta.

Sok verejtéket és sok fáradságot áldoztak az ellenség visszaszorítására jelenlegi király urunk dicsőséges elődei, sok változó sikerű küzdelmet vívtak ellene, és védelmezték – szilárd pajzs gyanánt saját oldalukat tartván elébe – a kereszténység többi részének arcát és szívét. A hit s a hívők oltalmának eme gondja megszakítatlanul élt ugyan egészen a mi király urunk idejéig, miközben számos győztes ütközetet vívtunk és hol mi mértünk az ellenségre, hol pedig tőle szenvedtünk el sok súlyos csapást – két seregünk legutóbbi pusztulása azonban igen súlyos aggodalommal tölti el a király lelkét, és inti őt, nehogy akár vigyázatlanul elnéznie, akár tűrnie kelljen, hogy a győzelem édességétől eltelt ellenséget tovább kergeti vágya.

S hogy erről kellőképp gondoskodjék, az előzőt íme, követte az újabb ok, amely a pompás királyi város+ elfoglalása és eltiprása nyomán valamennyi hívő lelkét mélyen járta át, amelynek gyászos bukásáról szólva valahányszor fölelevenítik a történteket, mintha az együttérzés behegedt sebét szakítanák föl mindannyiszor. A mi király urunk őfelségét azonban még egy különleges ok is készteti arra, hogy ezt a kérdést ismételten végiggondolja, és figyelmét reá irányítsa, mivel miközben ez a szerencsétlenség Görögországon sebet ejtett, hogy úgy mondjam: Magyarországra is mintegy rányomta már a majdani seb stigmáit. mert ha belegondolunk, mekkora veszedelem tornyosul majd fölénk, ha ez az ellenség készületlenekre emeli gyilkos fegyvereinek iszonyú tömegét: elképzelni is rossz, nemhogy megtapasztalni! És – mint a mondás tartja – „a fegyvert, melyről a vért nem mosta le még ima”,+ újabb támadásra lendíti+, és e pillanatban is talán csak azért fogja vissza, hogy még ádázabb dühvel térvén vissza még több verejtéket, még több gyászt hozzon a keresztény népre.

Atyaságtok a minap kiválóan és megindítóan szemléltette előttünk vészterhes szavakkal annak a városnak a bukását, az ellenség vérszomját, a bemocskolt szentélyeket s az emberiség ama nemes hajtásának igáját, kiirtását, szolgai sorsát; mindebből jól meg lehetett érteni az ő egész szomorú tragédiájukat. Miként azonban királyunk őfelsége a hozzá eljutott hírek egész sorából emlékezik rá, az ott végbevitt kegyetlenkedések minden elbeszélést fölülmúlnak. A város elfoglalása után ugyanis a pogányok vad tombolása nem ismert határt, és híven mindenkori szokásukhoz, a győzelem után kevés, úgyszólván egy sem akadt közöttük, aki a legsúlyosabb véteknek ne tartotta volna, ha elmulaszt valami gyalázatot vagy gazságot elkövetni a keresztények meg a szent isteni és emberi intézmények rovására. A kegyetlenség fő szerzőjéről+ pedig azt mesélik, hogy immár szokásává vált, hogy a győzelem után veszett tombolásba fogott, és a kedvező sorsfordulatból mint sárkányok kelyhéből hörpintvén a fogát csikorgatva dühöngjön és nyíltan őrjöngjön. Amiben ezeken és sok egyében kívül állítólag az a gonosz természete nyilvánul ugyan meg, amellyel minden ember iránt, de kivált a keresztény nép iránt viseltetett már kora ifjúságától kezdve, ezúttal mégis valami különleges kegyetlenségtől vezettetve fő gyönyörűségének és győzelme legfőbb díjának tartja, hogy az istenfélők húsára acsarkodhatik, úgyhogy könnyen hihető: páratlan gonoszságában vérengzőbb a ragadozóknál, kegyetlenebb a vadállatoknál és irtóztatóbb a fenevadaknál is!

Vajon csukott szemmel nézzük-e vagy éppen várjuk ezeket s a hasonlókat? Távol légyen ez az igaz és szent hit megvallóitól! Jobb meghalni, mint hogy ne akarjunk vagy ne tudjunk védekezni! Siettessük inkább jelen életünk alkonyát, mintsem megvárjuk a szolgaság hajnalát! Kivált mivel ennek az ellenségnek az istentelenségei között az látszik a leggonoszabbnak, hogy uralmát nemcsak a keresztény testekre terjeszti ki nagy területen, hanem a lelkek romlására is. Ebből világosan kitűnik, hogy a kereszténységnek nem olyan ellenséggel van dolga, amelyet győztes fegyvereiddel ellenségből szövetségeseddé tehetnél: vadállatok ellen kell kardot rántani, és a lélek szabadságáért kell vagy föláldozni a magunk, vagy fölinni az ő vérét!

Miután tehát felséges urunknak elegendő oka s még több panasza van az említett ellenséggel szemben, a javaslat lényegére vonatkozólag őfelsége azt rendeli válaszként mondanunk, hogy igen hálásan fogadja és a legnagyobb fokú kegy megnyilvánulásának tekinti az Apostoli Szentszéknek és szentséges urunknak, a pápának azt a buzdítását, tervét és intézkedését, amelyre a hívők ügyének támogatásáért a rászorulók iránt való atyai aggodalma készteti. Amennyire csak telik tőle, szándékát és akaratát – mely amilyen engedelmes volt azelőtt, most oly készséges az apostoli buzdítás irányában – minden lehető téren fölajánlja, és az ő pártfogása és vezetése mellett örömmel vállalja mindannak végrehajtását vagy megvalósítását, ami e dolog kapcsán akár reménnyel, akár reménytelenséggel kell hogy eltöltse őfelségét.

Egyébként pedig, minthogy e dolog igen fontosnak s nagy horderejűnek látszik – amellyel kapcsolatosan részletekbe menően meg kell tárgyalni az ellenség erejének nagyságát, minőségét, országainak belső helyzetét, és mérlegelni érdemes valamennyi területének és alattvalóinak az állapotát –, a király őfelsége úgy döntött, hogy a végső határozat meghozatala végett mielőbb tanácsot tart országai és hercegségei előkelőivel, főpapjaival, mágnásaival és főuraival, hogy kölcsönösen tájékozódhassanak egymás javaslatai és véleménye felől. S hogy ez minél hamarább megtörténhessék, királyi levél útján hívta össze Magyarországon Buda városába az országgyűlést, illetőleg diétát+, amelyet a most következő februárban kell megtartani, továbbá elhatározta őfelsége, hogy mindjárt azt követően tekintélyes követeket bíz meg tanácsosai közül – részint a Magyarországról vele levők, részint a csehországbeliek, valamint az osztrák hercegségből valók közül –, és alapos tájékoztatás után útnak indítja őket. Hasonlóképp e helyt is a közeli napok során, vagyis február folyamán egyetemes diétát tartanak Csehország és a neki alávetett területek összes mágnásai, főurai és városai, és hasonlót fognak meghirdetni az osztrák hercegségben is. Ezek mindegyikén a királyi felség országai és hercegségei+ minden elébük terjesztett kérdésben kölcsönösen ki fogják cserélni egymás között javaslataikat és terveiket, és tüzetesen megvitatják az Apostoli Széknek adandó végleges választ. Miután pedig mindez megtörtént, s felséges király urunk birtokában lesz a megfelelő tanácsoknak terve, sőt határozott szándéka az, hogy mindazt, amit az ismertetett módon tárgyaltak, megvitattak s végül elhatároztak, tulajdon tekintélyes követei útján juttatja el az Apostoli Szentszékhez, s tárja föl előtte a maga szándékát, lehetőségeit és végleges tervét; egyúttal pedig részletesen ismerteti mindazt, ami e szent ügy megvalósításában akár akadályt, akár segítséget jelenthet, abban a reményben, hogy szentséges urunk az előbbieket eltávolítva, az utóbbiaknak pedig pártját fogva célszerűen támogatja és üdvös gondoskodásában részesíti a teljesítendő feladatokat.

Közben azonban azt kéri a király őfelsége, s azzal a nyomatékos és reménnyel teli óhajával fordul Főtisztelendő Atyaságtokhoz, hogy szíveskedjék jóindulatúan közvetíteni és tolmácsolni az Apostoli Szentszék irányában mindazt, amit válaszul vett, főként engedelmes és a kereszténység hasznát kereső, készséges és szolgálatkész szándékát és akaratát, és tájékoztassa szentséges urunkat, a pápát, hogy a keresztény népet ért sérelem miatt milyen heves és őszinte fájdalom (s nem csupán annak színlelése!) él a király szívében, és legfőbb törekvése lesz ifjúi uralmának mindjárt a kezdeteit+ arra használni föl, hogy az igaz hit többi fejedelmeinek sorában ő is a keresztény közösség becsületén és gyarapításán munkálkodhassék. Ez lesz számára a munka, ez a pihenés, ez a fáradság, ez a nyugalom, ez tölti ki virrasztásait, ez minden álmát.

Ezeken kívül azt is szeretné a király őfelsége, ha Főtisztelendő Atyaságtok a maga részéről is fáradoznék szentséges urunk előtt – jóllehet fáradozásra nincs is szükség, hiszen megvan benne minden készség és hajlandóság, s el van telve azzal a szent érzéssel, amelyre int! –, hogy buzgón folytassa azt az ügyet, amelynek előrelátó s szent irányítását magára vállalta, nehogy esetleg a további tevékenység,+ ha fölhagyunk vele, kihűljön, vagy ha újra belefogunk, már ellenérzést keltsen. Mert ismeretes az a régi mondás, mely szerint „a fáklyát is folytonos csóválással tartjuk égve, és ha egyszer kialszik, nagyon nehéz meggyújtani”. Ugyanígy a buzdítást adó hevét és a cselekvő igyekezetét is a folyamatosság biztosítja, de ha félbeszakad vagy szünetel, már veszít az erejéből. Mivel pedig hittel valljuk, hogy a kereszténységet Isten segítette létre+, és soha nem hagyja el az ő ereje, remélnünk kell, hogy mint hajdan a filiszteusokat+ a zsidó nép számára, úgy ezt az ellenséget is a keresztény harcos számára küzdelmül s nem pusztulásul rendelte, akinek ellenében magasságos Istenünk a keresztényeknek most a panaszát, majd fegyvereit is pártfogásába veszi, amikor bosszút áll az isteni és emberi jogok megsértéséért.

Végezetül a király őfelsége, emlékezetébe idézvén azt a nagy szeretetet és megtisztelő kegyet, amelyben akkor volt része, midőn szentséges urunk lábainál tartózkodott,+ s ebből reményt merítve mind a maga, mind övéi személyét s gondviselő oltalmát szentséges urunk pártfogásába ajánlja, és Főtisztelendő Atyaságtokat is kéri ez ajánlás támogatására – minden igyekezetével törekedve arra, hogy kiváló atyánk előtt nem egyéb érdemével, mint fiúi mivoltával tegye magát kedvessé. Kinek is ismételt hódolattal borul le lábai elé.

Prága, 1454. január

Bellus Ibolya fordítása




Hátra Kezdőlap Előre