6 Követi beszéd a frankfurti birodalmi gyűlésen+

Nem kételkedett felséges fejedelem urunk, László, Magyarország és Csehország királya, Ausztria stb. hercege, hogy ama embertelen tombolásokról és veszett dühről, amellyel a törökök gyilkos hordája a Krisztus vérén megváltott népet már hosszú ideje veszetten üldözte, a puszta tények régi és mindenütt elterjedt híre, valamint Konstantinápoly városának minap történt bukása révén ti, Főtisztelendő Atyák, Kiváló Fejedelmek, Tekintetes Követek s a többi itt jelenlevő igen kiváló férfiak gyülekezete, már valamennyien hallottatok; a jelenben pedig szinte a saját szemünkkel láttuk ezeket a keresztény hitet sújtó csapásokat, midőn főtisztelendő atyám, Siena püspöke+, a császár őfelségének itt megjelent követe tárta őket elénk a minap terjedelmes, ragyogó beszédében – úgyhogy aligha mondhatnék olyat,+ amit eddig már el ne mondtak volna. Mégis, hogy felséges fejedelmünk meghagyása teljesedjék, a passaui tisztelendő püspök+ úr meg többi nagyságos és tiszteletreméltó püspöktársaim úgy határoztak, hogy ha röviden is, de szóljak felséges fejedelmünk nevében és érdekében e dolgokról méltóságtok színe előtt, mivelhogy ama ellenségtől mindenekelőtt őfelsége országait, de azt követőleg – ha nem tévedek – valamennyiőtökét nagy veszedelem fenyegeti, ha ezt az ügyet hanyagul kezeljük. Mert ama török hordát, vallásunk ostromlóját és a keresztények testének vérszopóját kegyetlenség hízlalta kövérre; dögvész gyanánt szívósan terjed tovább, hiszen a természet, nem pedig a körülmények tették ellenségünkké, s ezért békét sem köthetünk vele soha biztonságos módon. Mert ők az a hajthatatlan ellenség, kik miként a kegyetlenség vérszomjas örvénye rontván elő a pokol fenekéről, oly szívós szorongatással fenyegetik a keresztény népet, mint hajdan a filiszteusok a zsidók nemzetét, s amennyire rajtuk áll, ki akarják irtani Krisztus életadó nevét.

Csaknem huszadik lusztruma+ annak, hogy Európa határain végigszáguldottak ez ellenségnek Istent és embert fenyegető fegyverei; gondolatnál is hamarább igázták le Göröghont, zúzták szét annak a nemzetnek a dicsőségét, melynek írói hatalmas köteteket töltenek meg, történelme pedig megmérhetetlen tenger – azután Macedóniát és Bulgáriát, továbbá Albániát, valamint igen sok egyéb, már megnevezve és említve is szánandó földet csúfoltak meg gúnnyal, öldökléssel, rombolással, rabsággal meg hitének elpusztításával, idegen vallást, erkölcsöt s törvényeket, sőt a pogány nyelvre való áttérést kényszerítvén rájuk. Semmi szent vagy profán érintetlen nem maradt, semmit – mondom – sértetlenül nem hagytak, aminek tűzzel, vassal, megfélemlítéssel vagy rabigával árthattak. Onnét azután az ádáz erőszak szerte az összes szomszédokat megtámadva, és Európának szinte egészen a köldökéig elkóborolva végtére is Magyarország határainál vetette meg a lábát: ezt dúlja állandó, kemény hadjáratokkal, lévén a hozzá legközelebbi s mind ez ideig egyetlen akadály, melyet csaknem az összes szomszédos tartományok segítség nélkül hagytak.

Immár körülbelül hatvan esztendőt számlálhattunk, hogy felséges király urunk dicső királyi elődei a háborúk dühödt tüzétől+ szenvedtek, mely egyedül az ő gondjukként egyetlen nép fegyvereire+ nehezedett; föltartóztatásukra sok verejtéket és sok fáradságot fordítottak, s miközben váltakozó szerencsével vívtak meg ellenük sok-sok ütközetet, tulajdon testük pajzsával védelmezték a kereszténység többi arcvonalát és belső területeit. Miután pedig maguk a királyok, vagy helyettük és nevükben mások+ mind mostanig számos szerencsés csatát vívtak meg, és hol ők mértek az ellenségre, hol megfordítva, az ellenségtől szenvedtek el súlyos csapásokat: végül is a hit és a hívők oltalmazásának eme gondja s föladata mint jogos örökség szállt elődeiről a mi király urunk őfelségére. Ki, jóllehet őszinte s nagy fájdalmat hordoz lelkében a keresztény nép súlyos vesztesége miatt, s legfőbb szándéka ifjúi uralmának zsenge erőit+ oly próbának kitenni, mely a keresztény világ többi igazhitű fejedelmei között megbecsülését és gyarapodását eredményezné: az ellenség azonban erőben s létszámban megnövekedve, elmúlt győzelmeinek szerencséjétől dölyfösen és dicsőségittasan szerfölött nagy erőre kapott. A gyűlöletes Mohamed ugyanis, a törökök mostani vezére, aki hallatlan kegyetlenségével túltesz valamennyi elődjén, miután elfoglalta az említett királyi várost+, megfertőzte szentélyeit, rabságot, halált, szolgaságot s egyéb csapásokat zúdított az emberiség legnemesebb nemzetére, majd a közelmúlt napokban elvette Rácország földjét,+ Magyarország koronájának ősi birtokát, városait fölgyújtván, népeit pedig részint leöldösvén, részint bosszulatlanul sanyarú szolgaságba hajtván: most újabb csapásra készül emelni+ „a fegyvert, melyről a vért nem mosta le még ima”+, s rettentő bosszút lihegve,+ cinkosaival együtt egy keresztény hadjárat kifőzésén jár az esze, abban az alávaló meggyőződésben, hogy nem csupán Magyarországot, hanem az egész nemes keresztény világot a maga uralma alá gyűrheti. Mi több, akkora őrültségre ragadtatta magát, hogy szinte világuralomra tart igényt!

Mivel tehát ilyen gondok terhe s fenyegető csapások közeli réme nehezül felséges király urunk törékeny vállaira, amelyek erőtlenek azok elviselésére, meghagyta nékünk őfelsége, hogy e gyűlésen arra buzdítsuk a keresztény meg a többi fejedelmeket, és a fenyegető baj szorításában arra kérjük őket, hogy legalább a jövő tavaszra álljanak csatasorba, és siessenek lelkesen a támogatására, ki megtesz majd minden lehetőt közös hitünk megmentésére, melyben ők újjászülettek, s üdvösségük is lészen.

Rajta hát, keresztény fejedelmek, igaz hitünk oszlopai (s nemcsak a jelenlevőket, hanem a távollevőket+ is szólítom!), buzduljon föl nemes lelketek, segítőkész emberséggel szánjátok meg a keresztények hosszas szenvedéseit, a hívő nép veszteségeit és szorongatottságát, siessetek a keresztény népek támogatására, hiszen nagy részük a legkeményebb szolgaságba rántva nem is él már, csupán csak nyöszörög! Ó, mennyire vágynak szabadító orcátok megpillantására – mint ősatyáink Krisztus eljövetelére –, azt remélvén, hogy Egyiptom szolgaságából+, az embertelen nép közül kivezetitek őket a szabadság édes napjára! Ne vonakodjatok Krisztus népéért a fáradságot s költségeket viselni, hiszen Isten a mennyből alászállva ontotta érte drága vérét! Ezt követeli ugyanis rendetek, rangotok és hivatalotok szabta kötelességtek, de mindenekfölött Krisztus szeretete, aki azért állított benneteket fejedelmül, s adott néktek koronát meg hatalmas vagyont, hogy legyetek jutalmazói+ a jóknak, bosszulói a gonoszaknak, legfőképp azonban hitünk ellenségeinek. Ha tehát Isten s a szerencse megadta a lehetőséget, az erény s a hála+ pedig kihívja szándékotokat felebarátaitok megmentésére: serkentsen őseiteknek, Nyugat fejedelmeinek példája, akik közül többen is – mint a nagylelkű Nagy Károly× meg Gotfrid herceg+, ahogy azt a sienai püspök úr bőven fejtegette – hasonló eset bekövetkeztekor fegyveres kézzel űzték tova az ellent a hívők határairól, Jeruzsálem szent városát pedig erőszakkal ragadták ki az ellenség kezéből, és így győzelmük – az ősi krónikák tanúsága szerint – örök emlékezetű dicsőségükre szolgált. Intsen benneteket a dicsőségvágy meg a kitüntetés tisztes óhaja, amelyre minden tündöklő lélek mohón törekszik! Mert a kisebbek előtt kiváló tetteitek nagylelkűségével mint valami messzire világító lánggal fogtok tündökölni, és bátorságtok emlékjeleit nemes hagyatékként s örökségetek dicső részeként fogjátok utódaitokra származtatni nevetek halhatatlanságával egyetemben. Mert miként a mondás tartja:+ „Maga Isten lesz béretek s pályadíjatok, ő a vezéretek, ő a segítségtek e vállalkozásban”: az ő támogatásával nagylelkűségtek könnyen fölmorzsolja a csaták során az ellenséget, amelyet eddig is csak a keresztény fejedelmek hanyagsága tett hatalmassá. Krisztus ellenségei pedig majd meglátják, hogy néktek mindnyájatoknak, kiket ugyanaz a keresztvíz szült újjá, egy hit él a lelketekben és egy szent akarat tetteitekben.

1454. szeptember–október

Boronkai Iván fordítása




Hátra Kezdőlap Előre