7 Beszéd a bécsújhelyi kongresszuson+

Az általános gyász döbbenetében, Dicső Császár, elnöklésed boldogító hír reményét kelti bennünk, az eseményektől rettegő szíveink hathatós vigasztalóját, mely arról győz meg bennünket Nagy Fejedelem, hogy keresztényi méltóságod mind nevében, mind lelkében fenségessé válik, és ez istentelen idők közepette istenes szándékokat melenget, istenes vállalkozásokra ösztönöz. Árasztja e remény fejedelemségednek drága illatát, hirdeti a hit iránti kötelezettséget, kikiáltja a császári dicsőség föladatát, melyről annál könnyebben hisszük el, hogy te hívtad életre, mennél inkább óhajtottuk, hogy hívd már életre. Mert olyan viharba keveredtünk bár, amelyben – mint mondják – „rettegés a vége, hogyha rossz reménnyel élsz”+, szemlátomást mégis reményt adsz a tétova léleknek, s így kiknek hő óhajunk, hogy te, a Birodalom született fejedelme, emlékezz nevedre és kövesd őseidet, ennek megvalósulását készséggel hisszük is. Méltóbb bizony nem várható tőled, nem is teljesíthető, mint hogy szent hitünk szorongattatásai közepette szavakkal tanúsítsd s tettekkel igazold: te leszel sugalmazója a fölséges reménynek és követője az igaz dicsőségnek. Mert – mint tudós elődeink állítják –+ mi látszódhatnék hozzád méltatlanabbnak, mint hogy a bátor lelkeket sarkalló-hajszoló dicsőség búvóhelyre vonuljon, és elrejtőzve akarja a növekedés+ látszatát kelteni, holott ösztökéletlen bizonyosan elkorcsosul. Mert az igazi dicsőségnek csodálatos természete, hogy fönsége el sem gondolható, csak ha már tanújelét adta buzgalmának.

Szentséges atyánk nagy energiával nagy hévvel és lelkesedéssel vette ki részét e buzgalomból, hogy mind a hívők könnyein, mind a hit szorongatottságán enyhítsen. Úgy járt el, mint érző atya, mint együttérző bajtárs: könnyek árját ontotta+ a világ gyásza fölött, a csapások iránt mind fogékonyabb érzékenységgel nyílt meg, és elsőként buzdított az élen járó keresztes lobogó kibontására, hogy annak nyomán induljon Krisztusért szent háború, melyet a szerencse mindkét fél számára üdvös győzelmekkel ajándékoz meg, mert megesett a szíve korunk elesettségén, midőn a megváltott lelkeknek sem a pusztulását, sem az üdvösségét nem viseli senki kellőképp a szívén, sőt a keresztény szabadság dicsősége az eszét vesztett barbárság vágóhídjára vitetik.

Isten jóságos lelke tehát egyazon akarattal lobbantotta lángra az ő kegyessége buzgalmát és a te szíved gondját, hogy közös szándékkal törekedjetek gondoskodni mielőbbi orvoslásról, nehogy a lanyhán kezelt métely a gondatlan gyógyítás hibájából betegeket és orvosokat egyaránt megfertőzzön.

Minő dicsőséges fejedelmi pár! Jeles a legfőbb tekintély birtoklásában, még jelesebb az üdvös szándék azonosságában; melynek magas a hatalom közösségében való méltósága, a fenség megkülönböztetettségében való méltányossága, és amely még kedvesebbé válik most, hogy ezekhez hozzájárul a vallásos lelkület kölcsönös összekapcsolódása, mely minden bizonnyal annál szorosabb, mennél hasonlóbbnak mutatkozik szándékában s mennél rokonabbnak helyes eltökéltségében. Mert a jószándékok hasonlóságánál, mint mondják, nincs szorosabb kötelék: egyedül ez, de legalábbis főként ez támasztja föl reményünket, ennek erejében bízunk, hogy legyőzi majd az elesettek kései, immár csaknem beteljesedett sorsát, és gyógyírt tesz a kapott sebekre.

Ennek okáért nagyon is helyes volt jó reménységet táplálnunk annak hallatán, hogy Felséged közel hozta elhatározását a főpásztor óhajához, hogy annál lebírhatatlanabbá váljék a két kard ereje+. Várakozásunkat azonban még nagyobb öröm éri, amikor te a kegyes elhatározásnak és nagylelkűségnek nem csupán a szándékát, de lángolását is szemlátomást magadra vállaltad önként válván vezérévé és ösztönzőjévé annak a tervnek, melyből a szorongatott kereszténység iránti hatalmas elkötelezettség alapján meg lehet majd tapasztalni, micsoda erőt képvisel vallásunk kiválósága meg a hívő fejedelmek hatalommal teli és tündökletes nemessége. E dologban pedig méltán állítható párhuzamba e szent elszántságoddal, hogy amilyen rangot szánsz a vallásnak, a tiéd is olyan lesz országodban, s most már csak arra volna nagy szükség, hogy mennél későbbre jár, annál hamarább fogj munkához, annak segítségében bizakodva, akinek igazságát védelemre elvállalod.

Nekem pedig ezúttal az a feladat jutott, hogy tüzes erényedet s hőn izzó lelkedet – ha leheletem képes reá – lángra lobbantsam, annál nagyobb gonddal, mennél félelmetesebb közelségbe került a dolog. Ám én tanúsíthatom mindenekelőtt, hogy nem szükséges ösztökélnünk arra, amire amúgy is kész vagy – csak azt tűrd el, hogy ösztönözzünk+! És különösképp e tárgyban kívánunk bővebben tárgyalni Felséged előtt – nem mint ez ügy bírája, inkább mint pártfogója előtt –, hogy annál helyesebben nyilváníthasd ki a magad nézeteit, és érthesd meg a mieinket.

Súlyos háború indult, Nagyságos Császár, nem is jövedelmi forrásaid, hanem hitbéli testvéreid ellen, akik társaid az igaz Isten imádásában, közösek veled az igaz hitben, és társörököseid az igaz Ország reményében. Az ősi métely a hívők színe-virágát s erejének legjavát fölemésztve+ mindeddig pusztítva terjeszkedett és terjeszkedve pusztított. E háborúban éltük le életünket, e háborúban láttunk már oly sok csapást, s – ó, jaj! – mi bajt nem láttunk, e háborúban minden kereszténynek gonosztevő módjára gonoszul kellett szenvednie. Ebben a közös veszedelemben a józanság elveszítette a maga jogait: gyakrabban választottuk védekezés helyett a védtelenséget, az önmagával meghasonlott keresztény világ önként nyújtott lehetőséget, hogy pusztítsák, sőt elpusztítsák. Ez lobbantotta lángra a támadás fáklyáját, ez adott neki tápot a hívők minden sebnél gyötrelmesebb meggyalázására. Mert sokak előtt világos, mily nyomorúságos az élet és a világ, ha hitünk és üdvösségünk forog kockán: Nemrég is iszonytató meghasonlást sirattunk meg a hit bajnokai között; martalóc ellenség ragadta el+ a keleti birodalom csúcsát, amellyel együtt igaz s törvényes birodalmak hanyatlottak pusztulásba. Iszonytató csapást szenvedtünk: méltán, vétkeink miatt, de keményet erőinkhez képest; tombolt ellenünk a török ellenség mélységes gyűlölete, és a mi nyomorúságunkon izmosodva, a mi dicstelenségünktől megdicsőülve tombol és gúnyolódik; minden istentelenségre kapható, hatalomra tör, halált liheg fenyegetőzve, és azt várja, hogy immár „az egész Jordán az ő szájába ömöljék”+!

Ezek a tények joggal megindították és méltán megdöbbentették a katolikus fejedelmeket; fogadalmakat tesznek immár, jelzéseket küldenek, amelyek e korántsem óhajtott, ám szükséges időben világot vethetnek mindmostanig véka alá rejtett erényükre. Úgy halljuk, nem akarják többé mások balsorsa tétlen nézőinek a látszatát kelteni, nehogy minden korábbi csapás+ a következőnek legyen forrása. Az elsők között pedig éppen maga a legfőbb uralkodó, a mi főpásztorunk ajánlotta föl és ajánlotta meg a reá bízott tisztséggel élve mindazt, amivel a hit ügyének tartozott. A földkerekség sok más vezető fejedelme ugyanerre kapván buzdítást azonos véleményét nyilvánította. Így azután ami nemrég Regensburgban+ jó szándékkal megkezdődött, majd Frankfurtban üdvös határozatig jutott, most tehozzád került, hogy siettesd végrehajtását. Tehozzád – ismétlem –, Felséges Császár, hiszen tudjuk, hogy a világon elsőként néked adatott a kard+ a gonoszok megbüntetésére – az apostoli kijelentés szerint –, a jóknak pedig megdicsőítésére.

Márpedig háború szólít háborúra –+ és joggal mindenekelőtt téged, kiről tudjuk, hogy a többi hívővel szabadságban egyenrangú, de méltóságban fejedelmük vagy, hogy társaid üdvét megszerezzed, a magadét megőrizzed. Az ellenség gyalázkodik ellened, mindig ugrásra kész, mindig rabol, hitében nem igaz, az igazságnak nem barátja. Leigázta a keleti birodalmat – mely hajdan tőszomszédja volt elődeidnek –, a te nyugati birodalmadra tör, háborúval akarván kialakítani azt a helyzetet, amelyben csak nehezen győzhetünk, ha egyáltalán győzünk.

Midőn nemrégiben Felséged küldöttei Németország két gyűlésén ékesszólóan vették ezt az ügyet vizsgálat alá, ismertették kegyes, keresztényi és emelkedett szándékodat, valamint e háborúnak jogos, hasznos és könnyű+ mivoltát: csodálatos és bölcs érzékletességgel tárták föl érvek és példák sorával, mi az, amiért pirulnunk kell, mit kell tennünk, és miben kell remélnünk. Az ő jóvoltukból ismertük meg az odaadó császárhoz méltó elhatározást, amelyet szentesít a szükség, és dicsőséggel ajándékoz meg a szándék; s amilyen páratlanul hű, óhajtjuk, legyen oly szerencsés is. Az előttünk járók s mi magunk is elfogadjuk ezt; a háború jogos, hasznos és könnyű mivoltáról éppen eléggé meg vagyunk győződve, már csak azt tartván szükségesnek, hogy e jogos, hasznos és könnyű háború szentségéről, lehetőségéről és szükségességéről is ejtsünk néhány szót a nyilvánosság előtt, annál is hevülőbb és készségesebb lélekkel, mennél inkább szólásra késztet e sok fejedelem feszült és várakozással teli tekintete.

Mert bizony a magunk feladatának érezzük, hogy akik most megbízottak gyanánt jöttünk téged háborúra sarkallni, elsőként is bizonyítsuk előtted e háború szent mivoltát. De minthogy talán szükséges világosabban is megismerni, hogy miért szent ez a háború, melynek jogossága kinyilváníttatott: hát olyan háborút javasolunk neked, Felséges Császár, amelyet a török ellenség már régen megindított a keresztény világ ellen, amikor előbb Ázsiába vonult a szkíták földjéről, majd behatolt Európába. Akkora hév fűti őt e háború viselésében és akkora buzgalom, hogy szemlátomást egyetlen napot, sőt egyetlen órát sem szívesen szalaszt el a keresztények pusztítása s a maga prédája nélkül. Valami párját ritkító kegyetlenség kelt benne különleges gyűlöletet Krisztus követői ellen, és elvetemültségében dicsőségének véli, ha az érettünk megszületett Istenből húzhat hasznot, és abban keresi kielégülését, ha a büntetés elmaradását gaztettekre használhatja föl. És ha kissé tovább is türelemmel hallgatod a szentséget igazoló indokokat és az elkövetett szentségtörések folyományait, hamarabb elismered, mintsem megismernéd, hogy az a háború, amelyet most a te tekintélyeddel hirdettek meg nem szentebb, midőn megindítják, mint amekkora szentségtörés lenne elmulasztása. És ebben nem fog téged megzavarni ismeretlen dolog, hiszen együtt érzel a panaszos szenvedőkkel, és a mi fájdalmunkat – mint mondani szokás – „fájlaltad már nem is egyszer”+.

Hallgatok az isteni jóságot ért méltatlanságokról – úgy hiszem, ezeket szívünkkel kell fölmérnünk s nem a szánkkal; mellőzöm hitünk drága veszteségeit, a hívők kiáltó gyászát és az istentelen nép istentelen gaztetteit, melyeket a háború kezdete óta egymásra halmozott: elegendő lesz csak a siralmas krónikákba illő legutóbbi eseményeket érintenem. – A keleti birodalom, amelyet már régóta szívós ostrom alatt tartottak, végül is porba omlott az ellen túlerejétől, a szövetségesek tétlenkedése miatt és az összes keresztény súlyos szégyenére sarkával tapodta az ocsmány ellenség. A keleti egyház hitünknek egykoron szilárd erőssége, most kétségbeesésbe taszítva siratja el a vallás fogoly állapotát. A királyi város templomát+, mely mind ez ideig érintetlen maradt mindenféle gonosz mételytől, és őseink óta a foglyok menedékhelyéül szolgált, mint megtudtuk, a gyalázat minden nemével megbecstelenítették, és mindenféle ocsmánysággal megfertőzték. Hogyan szólhatnék szentségükhöz méltóan a többi templomról, hogyan a papságról, hogyan az egyház üdvöt szerző szentségeiről – amelyeket a kegyelmek edényeiként szoktunk emlegetni –, és hogyan a szentek megsértett kultuszáról? Mindaz, ami arról a csapásról elmondható, eltörpül a valósághoz képest: az elkövetett gaztettekre nincsenek kifejezéseink! Sehol egy érintetlen oltár, nincs biztonságban a szent áldozat, de még csak törvényes istentisztelet sincs – csak vétek van, meg szüntelen bukás és sokaknak romlása. Gyönyörűség az ellenségnek megfertőznie a szent helyeket, amelyekről látja, hogy a vallás előírása szerint istentisztelet céljára vannak fölszentelve; megsarcolja a kegyeletet, a kegyetlenséget gyarapítja, és zsarnoki szeszélyének állandósult szentségtörését a szentek vérével itatja. Nem látnál most, nemeslelkű Császár, abban a városban és környékén olyan szentélyt, mely össze ne dőlt volna, olyan gonoszságot, mely el ne uralkodott volna; folytonos ellenséges lármának, szolgák folytonos nyögésének tanúja lennél: ezek romlását, azok örömujjongását látnád; látnád – mondom –, hogy az istenfélők kölcsönös szánakozása szinte óránként újul meg a gyászos zokogásban, úgyhogy azt lehetne vélni, sírba temetkezett az az egész ország. Hasonló sors igázta le Görögország nagy részét és sok keresztény családot is, kik valamennyien nehéz rabságban, különféle gyalázatoknak kitéve, rablás, rombolás és gyalázatos kereskedés következtében eléktelenítve mást sem hirdetnek, mint Istenünk sérelmét. És az idő sem könnyít+ nyomorúságukon, inkább naponként súlyosabbnak érzik a csapásokat. A kegyetlen ellenség a kegyes Krisztust üldözi bennük, őt feszíti keresztre tagjaiban bűnösként, kiben nem hiszi az emberként megfeszített Istent.

„Ó, kegyeletesség! Ó, ősi hit!”+ Hol a keresztényi együttérzés, hol a köteles hála? Mely ha még az oktalan állatokba is beoltatott, minő rút dolog hogy épp a keresztény lelkekből hiányzik! Bizonnyal azok bizonyulnak hálásnak, akik kegyelettel adóznak Istennek és kegyeletes együttérzéssel felebarátjuknak. Mind a két dolog üdvszerző; de nem mind a kettő édes; az együttérzésben ugyanis keserűség húzódik meg, s csak a kegyelet kezesi – a szent tanító mondása szerint –+ az igazi vigasztalást. Krisztus gyülekezetei, amelyek ez ideig a kölcsönös gyűlölet és az egymásra acsargó haragvás kemencéjében csak a gyalázkodást, a köpéseket, korbácsütéseket, szögeket, keresztfát meg a lándzsát készítgették, eltűrik, hogy a keresztény közösség legszentebb kincsét a gúnyolódó barbárok ne csupán becsmérlő szavakkal illessék, hanem gyalázatos tettekkel meg is fertőzzék. Csupán csak abban különbözünk a keresztre feszítőktől, hogy ők Krisztus tulajdon személyét ölték meg, mi pedig – mint látszik – a tagjait. Mert keserűségben tengődik Göröghon, és emlékezetét betölti boldogságának szomorú idézgetése; szabad állapotából szolgaságba taszították, hatalmasként görnyed hatalom igájában, s nem kisebb szégyene, hogy uralkodnak fölötte, mint hogy szolgálnia kell.

De hát hogyan is tartson ki szilárdan e nép Megváltójának hitében és szolgálatában, mikor azt tapasztalja, hogy hitetlenek uralma nehezedik reá, szolgaság súlya nyomja, földi igához kötözték, hogy beteg, hogy számos tévelygés béklyózza, ezernyi rettegés riogatja, hogy ezernyi nehézség gyötri, ezernyi gyanakvás övezi, és tengernyi szükség búsítja, minden pillanatban elbukhat, és erőtlen ahhoz, hogy talpra álljon? Honnét merítsen reményt, honnét bizalmat? Egyedüli orvossága a keresztényi odaadás lehet, hogy viszontagságában még mélyebbre ne süllyedjen, miközben tövisek szegeződnek belé.

Most tehát ez a Görögország s vele együtt az összes bajba jutottak titeket szólítanak, titeket kérnek, hozzátok esdekelnek, hogy álljatok melléjük, és – ha szabad ezt mondanom – Isten bosszújáért kiáltanak, ha melléjük nem álltok! A hit veszteségein és társaink veszedelmén érzett fájdalom szent dolog lesz tehát – de csak ha nem válik időhúzássá! Mert szükségképp félbe kell azt szakítania a segítségnyújtás és a szenvedőknek adandó vigasz örvendetes szándékának, nehogy az elkeseredés megkeményítse szívüket, és átadják magukat a kétségbeesésnek. Mert ha szent dolog volt egykor megtéríteni a hitetleneket, hogy éljenek: nem még szentebb dolog lesz-e megoltalmazni a hívőket, hogy el ne pusztuljanak? Ha istentelenül ostromolja őket az ellenség, istentelenség az is, hogy cserbenhagyják őket szövetségeseik – hiszen még a népek tanítója+ is vállalta volna az átkot testvéreiért! Mert ha van egyáltalán különbség az istenes magatartásban, hát mindenképp az a magasabbrendű, amelyet Istennek áldozunk, de nem kisebb az sem, amelyet a hitnek áldozunk; abban a szellemvilág hatalmasságait, ennek védelmében azok cinkosait küzdjük le. Ez a csalatkozhatatlan hit, mely a kegyelettől el nem választható, ez érti meg a láthatatlan dolgokat, ez nem érez hiányt az érzésekben, sőt túllép az emberi okoskodás határain, fölülmúlja a természet síkját és a tapasztalás köreit. Ezt ostromolják most mibennünk, ezt fojtogatják szövetségeseinkben; különösképp azokban, akiknek élete ki van szolgáltatva a hóhér kényének. Aki tehát örömét leli e szent hitben, az bánkódjék is ennek kárán, és szentségtörő megcsúfoltatásai miatt vállaljon részt a szent hadjáratból, ragadja kezébe a szent fegyvereket, melyek bátorságot öntenek a csapástól sújtott részek Krisztus-követőibe, akik a félelemtől szinte szerteűzve+ bolyonganak a biztos ösvénytől távol! Bizony, az élet biztonságában mindenki tetszését leli – még inkább azonban az, aki egyszer már rettegett; kedves a szabadság valamennyiünknek – de még kedvesebb annak, aki szolgaságból szabadult; a szolgaságból kerülni át szabad állapotba – megkettőzi a szabadság értékét!

Hogy pedig mennyire kedvező az alkalom a cselekvésre, úgy vélem, a továbbiakból könnyen megérthető lesz. Mind ez ideig világunkat a benső széthúzás mérgezte; jó ok volt ez és kiváló lehetőség az ellenségnek arra, hogy keresztény vért onthasson. A világ kölcsönös vérontástól+ ázott, kölcsönös tüzektől lángolt, és a határokon belüli villongások nem engedték, hogy odakinn forgassuk fegyvereinket. – Most azonban az Úr ajándékaképp keresztény fejedelmeink szemlátomást megváltoztatták szándékukat, és gyökeresen szakítottak korábbi törekvéseikkel: azon igyekeznek, hogy békés egyetértésben becsületes szövetségre lépjenek egymással, és Krisztus kedvéért egyesítsék erőiket. A szeretetben dobbanó szívek már mindenütt szent fogadalmakat tesznek, és az Isten iránti buzgalomtól hevülő keblekben forrpontra hágott kegyelet kitörni készülő lávaként tettekre vágyik. Közös fegyvertényekben, nem magánviadalokban töltik kedvüket, a közös boldogulásra fordítanak gondot. Soha még több hang nem adott kifejezést a keresztény erénnyel egyező szándéknak, ahol minden erő szerencsésen egyesül az ellenség leküzdésére, hogy futamodásra kényszerítse a démonokat, s oltalmazza a jámbor embereket. Most már kétségtelen elhatározásuk, hogy megsegítik szövetségeseiket, és a szükségből erényt kovácsolnak, hiszen nincs erény a szándékok egybehangoltsága nélkül. Itáliának régóta hangoztatott békés terveit ismételten megújítják; Németföld nyilvánosságra hozott döntései a magad és fejedelmeid dicsőségére, itt vannak a kezünkben – már csak a katonák, a vezér és a felvonulási terv hiányzik. Ehhez járul hozzá, hogy a Konstantinápoly iménti pusztulása miatt fennhéjázó és dölyfös ellenségünk, ha a mi elhatározásunkon múlik, ránk nézve kedvező, önmagára nézve viszont kedvezőtlen előjelet mutat.+ Nincs a kegyetlenségnek, nincs az őrületnek oly neme, amelynek híjával volna; dicsvágy tölti el, és pöffeszkedve kerekedik fölébe minden birtokának – valamelyest csak Isten és Mohamed előtt hunyászkodik meg. Harag tüzeli, önhittség dagasztja, gyűlölettől tombol, lépten-nyomon a kicsapongásnak s ezernyi fényűzésnek adja át magát. Mindez nem csekély élesztgetője reménységünknek, hiszen ahol ezek az ártalmak ütik föl a fejüket, a szellem látása tompul el, és kezébe fegyvert már csak az ádáz düh ád – igaz, ebben igencsak nagy hatalommá vált! Ebben valamennyi ősét legyőzte, de olykor még önmagát is felülmúlja, midőn az elvetemült embertelenségtől az ártatlanság sem tartja vissza a béketűrés sem zabolázza meg, az emberi félelem sem fékezi, a szégyen sem riasztja el, hanem a földi hatalom és a mértéket nem ismerő fényűzés kíséretében mohó kézzel kap minden vadságon, különösképp midőn hatalmát sok siker koronázza, és bűnös tetteit zajosan ünneplő taps kíséri.

Miután pedig az isteni bölcsesség legfőbb jellemvonását abban látjuk, hogy ellenáll a gőgöseknek, az alázatosakat viszont kegyelemben részesíti, joggal hihetjük az ő szelíd ítélete művének azt, hogy igaz hitvallóit békességes lelkülettel ajándékozta meg, hogy talpra állhassanak, míg a hamis tanok követőit átengedte a gőg szellemének, hogy elbukjanak. Istentől és a józan észtől támogatva ragadjuk hát meg ezt a nékünk nyújtott alkalmat, amely a te zászlaid alatt szemlátomást becsületünknek és elhatározásunknak válik a javára, hogy ne illethessen az utókor a hanyagság vádjával, amikor gyáva elődeit idézi elrettentő példaként az utódok előtt. Minden téren, de legfőképp az általános béke megőrzésében piciny mozzanatokon és pillanatokon múlik minden változás, mert úgy háborog ez a sűrű hullámverésben, mint a tenger árja.

Föltártuk, íme, Császár, hogy most van a legkedvezőbb alkalom arra a háborúra, amelyre nem vak ösztön, hanem megfontolás késztet téged. Adj hát parancsot, hogy egyesüljenek a baráti erők, és vedd gondjaidba a kereszténység idültté váló, egyre súlyosbodó bajának orvoslását; győzzél a sok gyász után, és igazságos fegyverekkel állj bosszút világod veszteségeiért! Soha nincs kevésbé fegyvernyugvás, mint amikor a kapukat döngeti az ellenség! Mert a szorongatások ideje tört reánk; s ha győzelemmel meg nem teremtjük magunknak, nyugalmunk soha nem lesz. Az ellenséges ármádia, ha vigyázatlanul is, de itt gyalázkodik a közelünkben bosszulatlanul: egykettőre rászedi a hanyagokat! Így azután nem csupán a szerencse+, hanem a meggondolás is a barbárokkal tart majd. Ezért hát míg van rá idő, míg Isten kegyes hozzánk, s az ésszerűség is azt sugallja: ragadd meg a kínálkozó jó alkalmat, hogy meg ne csúfolja az ellenség a komédia katonájához+ illő kérkedésünket! Isten zászlaja alatt elegendő erőd lesz e fővezéri feladatok vállalására; a tieid vitézsége nem ismer majd járhatatlan utat, az odaadás legyőzi a legmeredekebb ösvényt is.

Hogy pedig szükségesnek is lásd vállalni ezt a háborút, úgy vélem, aligha lesz nehéz meggyőznöm téged, ha ellenséged terveit, ha szándékát s ha végül hatalmát fölméred. Miután leigázta a keleti birodalmat – amelyet ama nép szokása szerint Róménak+ neveztek –, célba vette a te római királyságod+ koronáit+. Megszállta Európa vidékeit egészen a Duna határvonaláig, a már régóta ostromolt Magyarországnak elpusztítására készülődik, ezután pedig téged próbál majd lerohanni. Hatalmát elsősorban tömege adja, semmint bátorsága, tengernyi sokaságát számtalan népből halmozta egybe, amelyek vagy a hatalmának vannak alávetve, vagy adót fizetnek neki. Ázsiában+ mind a két Phrygiát megszállta, azután Bithyniát, Galatiát, Paphlagoniát, Pontust, Lyciát, Pamphyliát és Cappadociát; Európában a teljes Görögországot, Macedoniát, Trákiát+, mindkét Moesiát+, részben Epirust+ és az Égei-tenger sok szigetét, az adófizető Akhaiát+, valamint számos más, szolgáltatásokra kényszerített vidéket.

Ez mind együttvéve sem tudja kielégíteni mohó falánkságát, vagy véget, akár csak határt is szabni nagyravágyásának. Szidalmazni szokta Nagy Sándort×, amiért a Kelet legyőzése után nem győzte le ama győzedelmes fegyvereivel a Nyugatot is; Pürrhoszt× vádolja, hogy Itália legyőzőjeként is úgy vonult vissza,+ mintha őt győzték volna le. Mindenkinél többre tartja magát, mindenkinél fennhéjázóbban viselkedik, és fogadkozik, hogy ha addig él is, fegyvereivel minden országot és minden hatalmat térdre kényszerít.

Figyelj tehát és ügyelj rá; mit követel magának e zabolátlan becsvágy, mit akar eme dühödt igyekvés, és mire képes ez a mérhetetlen hatalom – és ha ez ideig tévedtünk az ellenség megítélésében, a jövőben nyilván dicséretet érdemel majd fölismert tévedésünk kiigazítása. Hidd el bizton: ő nem csupán a kereszténység egy részének próbál ártani, hanem a katolikus vallást alapjaiban akarja megrendíteni, hogy ezután egyre sűrűbb támadásaival döngethesse a hívő tagok összességét, és hogy – amennyiben rajta áll – maroknyi istenfélő se maradjon ment ettől a zaklatástól, úgyhogy egyaránt veszedelem fenyegeti mind a távolabb élők nyugalmát, mind a szomszédok zaklatott életét. Nem térhetünk ki tehát a hadviselés kényszere elől, ha borzadunk is tőle, tekintve, hogy erő nélkül aligha lesz biztonságban a keresztény méltóság. Bizony, vagy a háború adóját kell most lerónunk, vagy hanyagságunkért meglakolnunk!

Ha már most mindez így van, Császár, megértetted – talán még mielőtt végighallgattad volna –, hogy szent, alkalmas és szükséges az a háború, amelynek előbb az igazságos, hasznos és könnyű mivoltáról akartál meggyőződni. Hátravan még, hogy hajtsd végre a döntéseket, tárgyalj a megvalósítás módjáról, és nevezz ki arra alkalmas hadvezéreket. Nagyfokú a te főembereidben a küzdelem vágya, nagyfokú a fegyverforgatás iskolázottsága, a katonák fölfegyverzettsége, a fegyvertények lendülete, a gyakorlottság ereje; az ellenséggel pedig sűrűn csaptak már össze, és nagyszámú győzelmet arattak. Képesek hát utánozni a régi hadvezéreket, akik a katolikus hit védelmében tüntették ki magukat, s akiknek tapasztalatát napjainkban nem kevesen oly nagy igyekezettel közelítik meg, hogy vitézségüktől hasonló, sőt többszörös segítséget remélhetünk. Nem gátol téged semmilyen hiány, rajtad kívül nincs, mi fenséges lelked a fénytől megfosztaná+; csak idézd emlékezetedbe – ha valaha, hát most kiváltképp –, hogy császár vagy, és gondold meg, hogy mit követelnek meg az érdekeid; azután vedd fontolóra a katolikus egyház sebeit, hiszen ügyvédjének neveztetel, vedd tekintetbe az igaz hitet ért gyalázatokat, rontóinak sokaságát, védőinek csekély számát és a védekezés nehézségeit. Rajta, míg itt az alkalom, űzd el a vihart, mert orvoslására te vagy hivatva; rajta – ismétlem –, hogy a jajgató hívek elkerüljék a fáraónak+ mind kardját, mind igáját, megszabadulván és megbosszultatván a te odaadó hűséged árán! Mert ha, ó, dicső Fejedelmek, császárotok zászlaja alatt diadalmaskodtok ezen az ellenségen, akkor senki idegen nem osztozik a dicsőségben veletek, a béke és boldogság szerzőivel. A megszabadítottak örömmámorban, a szabadítók dicsőségben úsznak: amazoknak csupán a békességet engedik át, de egyedül ők hordozzák a békességgel együtt a dicsőséget; hiszen egyedül ők fognak harcolni és győzni!

Végül ha netán azt is várod, Nagyméltóságú Császár, hogy Magyarország nevében mit mondunk – előbb panaszait kellene föltárnunk, s csak azután szándékait. De mivel úgy mondják, az állandó panaszkodásnak az a vége, hogy olykor már panaszkodni is szégyen, ezt mellőzve szándékáról és elhatározásáról szólunk – noha miként e téren sem tévesztheti szeme elől Felséged, hogy ősi rend szerint mi dolgunk ezzel az ellenséggel, úgy abban sem kételkedhetik, hogy mi lesz mondandónk. A magyarok mindenkor verejtékben és vérben ázva, mindig is maguk vetettek számot szorongatott helyzetükkel; soha ki nem tértek az olyan küzdelem elől, amelyet hazájukért és hitükért kellett megvívniok, hanem a veszedelem oroszlánrészét elsőként követelték maguknak, és viselték is. E téren maguktól is erősek lévén, üdvös határozataitokkal még erősebbé tettétek őket: amikor ezt nyilvánosságra hozatala után megtudták, a boldogság erős ösztönzést adott nekik, hogy nem csupán benneteket készek támogatni, hanem készségesen rohannak az ellenség fegyverei közé, mit sem gondolván tulajdon veszedelmükkel.

Elsősorban felséges királyunk szent életéből árad ki erre valamiféle magasztos lelkesedés. Ezt az életet erkölcseivel átitatva nagy buzgalommal és hűséggel kívánja követni elődeinek vitézségét, és olyan tevékenyen készül a hit ügyét nem csupán fölkarolni, hanem meg is dicsőíteni, hogy nem hajlandó semmilyen ellenség, semmilyen erőszak, semmilyen támadás és semmilyen veszély elől kitérni. Mindkét országbeli+ főurainak és mágnásainak összessége és királyságának egész nemessége egyetért és együtt munkálkodik vele ebben a magasztos ügyben. Nem ismerünk egyetlen magyarországi lakost, legyen bármely életkorban és akármilyen egészségi állapotban, aki most megengedhetőnek tartaná, hogy ne szavazzon a hit üdvére, midőn azt hallja, hogy a fényes fejedelmeknek mily nagy sokasága buzgólkodik a hit gyarapításán és megoltalmazásán – kiváltképp akik képesek ebben a dologban példát mutatni a bölcseknek, tanítani a járatlanokat, bátorítani a lanyhákat és tüzelni az összes derék embereket.

Most már a tiéd, Császár, amit Magyarországtól remélsz: fölajánlja a kért segítségnyújtást – másfelől azonban kéri a fölajánlottat; mert ha nem osztozik is még a görögök sorsában, de már ugyanolyan gondok fojtogatják. Idegen jótéteménynek nem örvend még Magyarország, de immáron rászorul – és annál inkább rászorul, mennél nagyobb erővel és lendülettel ostromolják. Mert ha ez ideig ő részesített másokat a védelem jótéteményében, ha sebzett oldalával ő oltalmazta a többieket: itt az ideje, hogy hálás viszonzásban részesítsétek, míg az ő kegyetlen szüksége és a ti kegyes szívetek erre ösztönöz, és ne hagyjátok elbukni azokat, akik leterítve bajosan állnak majd talpra+! Minden bizonnyal erre késztet benneteket mind a szomszédi kötelesség, mind a tevékeny serénység. Mert úgy véljük, segítség híján sem a maguk lábán meg nem állhatnak, sem másokat meg nem segíthetnek. És noha Magyarország azt az ellenséget sem megfutamítani, sem előle megfutni nem képes, az ellenállást mégsem szüntetheti meg – bár ugyancsak kétséges, hogy lesz-e ereje kitartani abban. Mert ha vereség érné őket ezután, a gyalázatot az összes keresztényekkel együtt, de a balsorsot egymaguk viselnék a magyarok és joggal tartanák nagyobb bajnak a cserbenhagyók, mint a cserbenhagyottak szempontjából, hiszen a cserbenhagyottakat csupán a közvetlen veszély fenyegeti, a cserbenhagyókat viszont az eljövendő, párosulva a dicstelenséggel! És akkor méltatlanul vádolják majd a magyarokat tehetetlenséggel azok, akik most megvetéssel futamodnak meg szenvedéseik elől!

Nemrégiben friss elbeszélésből hallottuk, hogy ellenségünk fölkerekedett és minden igyekezetével háborúra készül; háborúra – ismétlem –, mely veszedelemmel és kockázattal teli+, fenyegetésekkel terhes, a lelkekre nézve kárhozatos. Mindenekelőtt a szomszédos országok határait igyekszik áttörni, majd forrongó birodalmának közét a végtelenbe kiterjeszteni: nem fél attól, hogy vér árán ne tudna győzni. Ha tehát nem vet véget megátalkodottságának, nem vet véget vakmerőségének, eltűrjük-e, hogy minden romba dőljön és porrá égjen? Semmiképp sem volna szabad meghátrálni egyetlen embernek nem is annyira hatalma, mint inkább dühe elől, sőt szembe kell vele szállni arra alkalmas időpontban, amikor kisebb még a katonák megerőltetése és kevesebb a költség – hogy a betegek megszabadulhassanak a ragálytól, az egészségeseket pedig elkerülje. Mert akkor nem lesz oly könnyű és lehetséges őt visszafordítani, amikor már ideérkezett, mint most az útját állni, amíg ide nem ért. Mi minden bizonnyal valamennyien hasznos segítséget fogunk nyújtani mind tanáccsal, mind tettel, és részvételünket nem tagadjuk meg sem a hadakozástól, sem a felvonulás fáradalmaitól: akár vezetőkként, akár kísérőkként – amint tetszik – használjátok föl a magyarokat, akik a szükségképpi közelség miatt az ellenség szokásairól és útjairól már több tapasztalatot szereztek.

Íme, látod, dicsőséges Császár, Magyarország szándékait, látod fölajánlásait, és látod azt is, hogy semmilyen jogos kifogás nem akadályoz meg abban, hogy teljesítsd ígéreteidet azoknak, akiket a remény meg a várakozás éltet. Tégy eleget tehát te is a reménykedők kívánságainak: kövesd önmagadat, a legtökéletesebb határozat szerzőjét! Ez ideig az életnek éltél, légy ezután azon, hogy további életeddel a dicsőséget szolgáld, és légy jelen utódaid között, hogy amikor majd a természet rendje szerint elérkezik a végső nap, elmondhassák: e nagy felségnek nem az élete, csak halandó volta zárult le! A feladat méltó e nagy fenséghez: fenséges készséggel fogj hozzá, mutass bátorságot és buzgalmat, hogy diadalmaskodó társaid veled együtt nyugodjanak majd békességben. Ámen.

Bécsújhely, 1455. március 23.

Boronkai Iván fordítása




Hátra Kezdőlap Előre