9 A császár előtt elmondott második válaszbeszéd+

Felséges Fejedelem, Nagyságos Császár! Úgy hittük, az előző két összejövetel+ bőséges teret szolgáltatott azoknak a megbeszéléseknek, amelyek e valamennyiünk üdvét érintő közös ügy+ szempontjából szükségesnek látszottak; azt gondoltuk, hogy ezt a harmadikat már a minapi határozatok végrehajtása, nem pedig a határoznivalók feletti újabb viták céljából hívták egybe. Mert értesülvén a Frankfurtban hozott határozatokról, és megismerkedvén az azokra vonatkozóan kihirdetett pontokkal, lehetett-e más reményünk, mint hogy a dolgot immár nem tárgyalni, hanem végrehajtani kell? Felséges király urunknak s országának, a magyar királyságnak követei e célból kaptak meghívást, s mi erre fölkészülve és fölkészítve jöttünk el választ adni mindabban a kérdésben, amelynek ismeretére király urunk és országa részéről szükség volt. Válaszoltunk, föltártunk és fölajánlottunk – ám nem szavakat, hanem tetteket, nem tanácsokat, hanem döntéseket, nem csalóka reményt, hanem határozott tényeket, amelyek ennek az ügynek a megvalósítását viszik előbbre. Mint hisszük, eleget tettünk kötelességünknek, elláttuk feladatunkat, amellyel megbíztak bennünket. Már csak az a várakozás tart vissza, hogy megtudjuk, mi lesz az eredménye azoknak a végzéseknek, amelyeknek némi további megtárgyalását tartották szükségesnek, vagyis hogy kik lesznek a had vezetői, mi a felvonulás formája, útja és rendje, mi lesz az időpontja, mire lesz szükségük azoknak, akik útra kelnek+ – és hogy ha mindehhez némi segítségre volna szükség a mi részünkről, késedelem nélkül megadhassuk azt. Az is igaz, hogy igen fontos lett volna ezek mindegyikét már eddig is megismernünk, azokról tájékoztatást adnunk, majd megvalósításukon fáradoznunk, hiszen világosan tudjuk, hogy főembereink a nyilvánosságra hozott hadi készületre várva a szokásos védelmi munkák minden gondját elhalasztották a mi visszatérésünk időpontjáig, és nagy valószínűséggel megtörténhetik, hogy ha a várakozás sokáig bizonytalanságban tartja őket, a szokásos módon már meghozott vagy az esetleg ezután meghozandó intézkedésekkel nem gondolnak többé.

Ezért is esdekeltünk már igen gyakran őszinte bizakodással Felséged és tanácsosai előtt megfelelő tájékoztatásért, s vártunk a válaszra mind a mai napig, nehogy maradásunk itt megbélyegzést, ott pedig vádat eredményezzen. Ám hogy mi is történt ezeknek a halogatásoknak a folyamán, amelyekben mind ez ideig részünk volt, nem a mi feladatunk megítélni – bár úgy hisszük, te ok nélkül vagy tévedésből semmit sem teszel. Mégsem látszik méltányosnak és a te fényes rangoddal összeegyeztethetőnek, hogy ez a közted és a nagy tekintélyű főemberek között folyó tárgyalás bármiféle nézeteltérés következtében inkább a kezdetekhez térjen vissza,+ mintsem eljutna a végső kibontakozáshoz. Az alapok már régóta kiválóan meg vannak építve, a határozatok ki vannak hirdetve, a kivitelezés kérdését eléd terjesztették: nincs semmi, amit ebben megtámadhatnál, inkább légy azon, hogy támadj előre+! Szeretném, ha megértéssel fogadná Felséged, amiért becsületesen s nyíltan szólunk hozzád: e kérdéskörben mi csak kevés dolgot emelünk ki a sok közül, ezek sem újak, amelyeket te ne éreznél át, hanem olyanok, amelyekről tudnod kell, hogy mi is érezzük őket, mégpedig súlyosan!

A te és a mi közös ellenségünk, amelynek már a természetébe van ültetve az ártó szándék, ennek a készülődésnek a hírére tovább fokozza ezt a szándékát; virraszt, körüljár,+ keresi, kémleli, miként tudná nemcsak megrettenteni, hanem el is rettenteni a keresztény hadakat. Kérkedésünk kihívta, hanyagságunk viszont arra fogja csábítani, hogy sokkal erősebb támadást indítson, mint azt eredetileg tervezte. Nevetségesnek tartja majd hatalmunkat s azt az egész erőt, amellyel kérkedünk; ezután sokkal kíméletlenebbül és sokkal kitartóbban garázdálkodik majd az isteni vallást megrontván és a hitet megcsúfolván, hiszen – úgy látjuk – hatalmát ez ideig is inkább kitartása, semmint vitézsége révén növelte. Miért kellene hát nyugton ülnünk? De hisz akik félnek, úgysem nyugodhatnak! Várjuk meg talán, mi lesz a magyarok sorsa? Csakhogy a magyarok, túlzott erőfeszítéseket téve, már alaposan próbára tették sorsukat! Egy megoldás maradt: hogy mindezt félretéve az élre álljon Felséged, míg a körülmények és a szövetségesek kedvező feltételei így kívánják. Az ügyeknek, melyeket jóváhagytál odaadó kezdeményezője voltál; légy most lelkes végrehajtójuk is abban a biztos tudatban, hogy ha a végrehajtásra Magyarország megvédésének a címén kerül is sor, valójában mégis Németország megoltalmazása érdekében történik. Nekünk szükségünk van ugyan a védelemre, nektek azonban egytől egyig nem kevésbé hasznos ez az oltalom; ezenfölül pedig a szent hit és a hívők gyámolítása a lehető legméltóbb feladat a császárhoz, s amennyiben ezt elhanyagolja, nagyobb kárára lesz, ha kiderül ez a kérkedő készülődés, mint hátrányára a hanyagság maga.

Mi, ami bennünket illet, kiérlelt és a lehetőség szerint nem halogató választ kérünk, mivel úgy hisszük, hogy biztos vád vagy szégyen ér bennünket a további késlekedés miatt, amely – úgy tűnik – urunknak immár kárt okozhat, de Felséged számára sem lehet gyümölcsöző. Mi – mint már előrebocsátottuk – meggyőződésünk szerint teljesítettük feladatunkat, világosan rámutattunk és megfelelőképp tanúsítottuk s tanúsítjuk most is: felséges urunk, királyunk és a magyar királyság semmit el nem mulasztott, semmit nem mellőzött, csak hogy rendben és akadálytalanul haladjon előre, és sikeresen legyen végrehajtható minden dolog, ami valamennyi keresztény közös és kölcsönös védelmét szolgálja. Ha most Nagyméltóságod jóságosan vissza méltóztatik bocsátani bennünket a mi urunkhoz, ígérjük, hogy mihelyt szükség lesz rá, s mihelyt Felségednek úgy fog tetszeni, vagy magunk jövünk vissza, vagy más követek ideküldését szorgalmazzuk. Ám addig is ismételten kérjük a választ és az elbocsátást Felségedtől, akinek tetszését akaratunkkal és szolgálatainkkal mindenkor készségesen keressük.

Bécsújhely, 1455. április 25.

Bellus Ibolya fordítása




Hátra Kezdőlap Előre