10 A császár előtt elmondott búcsúbeszéd+

Felséges Fejedelem, Nagyméltóságú Császár! Időnket meglehetősen hosszas várakozásban eltöltve végül is megértük ennek a hosszas tárgyalásnak várva várt végét, egyszersmind megértettük, mi is végső eredménye annak a sok-sok, mind a mai napig elhúzódó tanácskozásnak. Bizony úgy vélte a mi felséges urunk és királyunk, úgy vélték főemberei, és úgy véltük mi, az ő követei is, hogy ez a széles körben meghirdetett és Felséged jelenlététől kellő méltósággal bíró gyűlés kizárólag avégett hívatott egybe, hogy a Frankfurtban meghozott rendelkezések és határozatok végrehajtásáról döntsön. Igen nagy remény és bizakodás élt mindannyiunkban, miközben vártuk ez üggyel kapcsolatban az eredményt: a keresztényi lelkületű s dicső kezdeményezőkhöz méltó határozatot. Most azonban, hogy megkaptuk Felséged válaszát, amelyet főtisztelendő uram, a sienai püspök+ előbb élőszóban, majd írásban is eljuttatott hozzánk, arról értesültünk, hogy az ügy végrehajtását ismét elodázták, vagy nyíltabban fejezve ki magam: az azonnali intézkedés helyett a jövőbe utaló reménnyel fizettek ki bennünket.

Nem szándékunk, Felséges Fejedelem, nem célunk, és nincs rá lehetőségünk sem, hogy Felséged ítéleteit és döntéseit – magánvéleményünknek vagy hogy úgy mondjam: lázadó elkeseredésünknek adván hangot – méltónak tartsuk akár kifogásolni, akár váddal illetni, hiszen jól látjuk, hogy Császári Méltóságod a legdicsőbb főurak és a legtudósabb, nagy tapasztalatokkal rendelkező férfiak tanácsaira támaszkodva hozta meg minden kérdésben fontos és bölcs határozatát. Azt az egyet azonban velünk együtt végiggondolhatja Méltóságod ezzel kapcsolatban, hogy ez a válasz – mihelyt mindenki közös várakozása ellenére a várva várt intézkedés további elhalasztását teszed közzé – úgy fog hatni a keresztény hívőkre (kivált akiket a hitetlenek kegyetlen rablásai és pusztításaik tűzvésze közvetlen közelről zaklat), mintha keserű méregpoharat nyújtanál nekik. Velünk ugyanis, kik jelen vagyunk, kik részt vettünk a tárgyalásokon, kik hallottunk a halasztás okairól könnyebben elhitethető, hogy a már korábban elhatározott intézkedés a halasztás révén csak késedelmet szenved, de nem válik semmivé+. Akik azonban távol vannak, és gyötrelmeik közepette csupán az eljövendő segítség táplálta bennük a reményt, akikben minden késlekedés ellenérzést kelt, s akik előtt minden, e téren tapasztalható mégoly gyors intézkedés is lomhának hat: hihetőleg az eljövendő segítségben is kételkedni fognak, nem remélni – ha ugyan teljesen el nem veszítik reményüket! Mert ha ők talán most abban látták állapotuk siratnivaló voltát, hogy az ellenség támadja őket, még inkább fogják abban látni, hogy szövetségeseik cserbenhagyják őket! A panaszok joggal újjáélednek, hiszen a már eddig átélt támadásokkal összevetve sokkal károsabbnak ítélik majd a segítség elodázását, mint ha ígéretet nem is kaptak volna – mivelhogy hitünk ama vad martalóca a számtalan fenyegető kijelentésen felbőszülve már nem is ellenség, hanem hóhér gyanánt fog föllépni, a szent közösséget+ nem csupán szidalmakkal, hanem halálbüntetéssel fenyegetve.

Fölhagyván azonban a panaszok felsorolásával, rátérünk arra, ami a mi feladatunk. Arra, Felséges Fejedelem, hogy mi híven tolmácsoltuk Felséged előtt mindazt, amit e gyűlés számára üzenetként reánk bíztak. Most viszont – mint említettük – meghallgatván és átvévén Felséged válaszát, mindenről maradéktalanul beszámolunk majd király urunk őfelségének, valamint országai főpapjainak, főurainak és mágnásainak, és minden tőlünk telhetőt el fogunk követni, hogy, mindazt, amiről őfelségét tudósítjuk, mint sürgető okok folyományát rosszra ne magyarázza, Nagyméltóságodnak s valamennyi jelenlevő főemberének ez üggyel kapcsolatos további jó szándékáról és jóindulatáról legyen meggyőződve, valamint hogy őfelsége a többi katolikus uralkodóval karöltve törekedjék e határozat végrehajtására, amelynek csupán az elhalasztását, de nem megszűntét fogjuk hírül adni. Csak arra várunk, hogy Felséged kegyes jóakaratából és jóindulatú beleegyezésével engedélyt nyerjünk a felséges király urunk színe elé való visszatérésre, és holnap az ő meghagyása szerint elindulhassunk.

De hogy most még a reánk háruló feladatoknak is eleget tegyünk, nagy hálánkat fejezzük ki Császári Felségednek, s még nagyobb hálát érzünk, amiért urunkat és országait azzal tüntette ki, hogy ilyen jóságosnak, szívesnek és kegyesnek mutatkozott irántunk az események során. Valóban elmondhatjuk, hogy bennünk felséges urunkat érte a megtiszteltetés, és az ő dicsőségét öregbítette, amiért reá való tekintettel ily megtisztelő fogadtatásban és bánásmódban részesültünk; úgyhogy emiatt az uralkodónkhoz méltó nagyrabecsülés miatt nemcsak örvendeznünk, hanem dicsekednünk is helyénvaló lehet. Úgy hisszük, ő is hálás lesz, ha beszámolunk előtte Felséged testvéri jóindulatáról, amit hogy még nagyobb hálával fogadjon, arról szavainkkal is, szolgálatainkkal is gondoskodni kívánunk.

És most hozzád fordulok, Főtisztelendő Atya, az Apostoli Szentszék legátusa+, akinek jelenléte az itt végzett ügyek szempontjából nemcsak hasznos, hanem szükséges is volt. Megismertük azt a gondoskodással teljes buzgalmat, amelyet a hit ügyében bíztak reád s amelyet te lelkiismeretedtől hajtva nemcsak kifejtettél, hanem még tetéztél is. Ha pártfogó ajánlásra volna szükséged, azt amilyen méltán, éppoly örömmel adnók meg – már amennyire hivatalunk s rangunk elégséges hozzá –, ám úgy gondoljuk, jobb, ha tetteidre bízzuk ajánlásodat, amelyek mindenütt híven tanúskodhatnak erényedről és előrelátó gondosságodról. – Ha szent emlékezetű urunk, V. Miklós pápa még az élők sorában volna,+ neki is őszinte szívvel adnánk hálát felséges urunk és királyunk, valamint országai nevében, egyrészt amiért személyedben ilyen legátust küldött ide, másrészt amiért atyailag és valóban pásztorhoz méltó módon viselte gondját a kereszténység ügyének. A mostani helyzetben viszont érette s vele együtt Istenünknek címezzük hálánkat, azzal az óhajjal, hogy aki ezek elvégzésére buzgalmat támasztott őbenne, adjon újult erőt a cselekvésben. – Felséges urunk és királyunk nevében mégis arra kérünk, hogy hódolatát, amellyel az Apostoli Szentszék irányában oly készségesen viseltetik, s azzal együtt e vállalkozás iránt érzett felelősségét is a lehető legnyomatékosabban ajánld a leendő szentatya és az Apostoli Szék pártfogásába.

Irántatok is – Főtisztelendő Atya és Tekintetes Fejedelem, Trier érseke+, továbbá Tekintetes Albert Fejedelem×, Brandenburg őrgrófja, nagyságos fejedelmi követek s ti, többi urak – hasonlóképp igen nagy hálát érzünk azért a megtiszteltetésért, amelyet bennünk és általunk felséges király urunk iránt tanúsítottatok. Kegyes fáradozástokat Istenünk pártfogásába ajánljuk, aki megfizet a kegyességért, tanúságot téve buzgalmatokról és felelősségtudatotokról. Egyúttal a hittel kapcsolatos kötelességtekre és az Istent megillető tiszteletre hivatkozva – hiszen elsősorban az ő ügye forog kockán – arra kérünk és azért esedezünk, hogy annak a segítségnek, amelyet üdvös módon oly nagy számban ajánlottatok meg, szerencsés és hív teljesítését se hanyagoljátok el! Mi most senkit sem vádolhatunk e halasztás vétkével – ha vétek ez egyáltalán; mindössze annyit tudunk, hogy e vétek súlya kizárólag a cserbenhagyottakra fog nehezedni, jóllehet méltatlan látvány lesz, hogy ők nem vétkükért, hanem kegyes lelkületükért lakolnak!

Ami végezetül magánszemélyként bennünket illet, Császári Felséged jóindulatába ajánljuk magunkat, és mindenben készek vagyunk parancsainak a teljesítésére, ha méltó szolgálatainkkal a rendelkezésére állhatunk.

Bécsújhely, 1455. április vége

Bellus Ibolya fordítása




Hátra Kezdőlap Előre