Te! kihez köt vala nemcsak atyafi vér, |
Hanem ami annál drágább lánc s tovább ér, |
Az igaz barátság állandó hűsége, |
Mely síromban kísér s ott sem lészen vége, |
Te! akinek hamvát, míg megöl bánatom, |
Szívemből kiforró könyvekkel áztatom! |
Oh! kedves Eszterám! magam kedvesb fele! |
Kivel volt, van s lészen szívem, míg vér, tele! |
Te meghalál s hogy-hogy lehet, hogy én élek? |
Elszakadhat-e hát két eggyé vált lélek? |
De élek-é vagy csak hogy élek, képzelem, |
S valami mély álom hiteti el velem? |
Mert élet-é melyhez képest a halál kincs, |
Melyben már csak gyászt látsz, akármeddig tekints? |
Élet-é a napot, hogy még szemlélhetem, |
Vidító erejét, ha nem érezhetem? |
Élet-é szívemet, hogy még a vér járja, |
Ha elfojtva tartja a mély bánat árja? |
Élet-é az éltet tartani teréhnek, |
S a természet ellen örülni végének? |
A halálra mint főbb orvosra vágyódni, |
Hogy késik, sőt, hogy nem siet is, aggódni? |
Élet-é az ilyen vagy csak lassú halál, |
Melynél kínosabbat Phalaris sem talál? |
Bizony az életről, ha jól gondolkozom, |
Ezt az igazságot méltóbban kihozom: |
Te élsz, én holtam meg; te örvendsz, én sírok, |
S mint az igaz megholt magammal sem bírok: |
Mert néked a halál élet ajtaja volt, |
De bennem azólta is az élet megholt: |
S amely sírban néked csak testedet tettem, |
Abban elevenen magam eltemettem, |
Músám! ámbár te is érzed e bánatot, |
S szívemnek nagy sebe reád is elhatott: |
De mégis ha szólhatsz, mentsd meg fájdalmomat, |
S felettébb valónak tetsző siralmomat: |
Mondd meg, de ingyen sem cikornyás versekkel, |
(Ahol a szív sebes a pipere nem kell) |
Mondd meg, hogy annyi gyászt szerzett ez esztendő, |
Hogy eltörlésére nem elégedendő |
Akármily jól s hosszan folyjon az életem, |
Elhagyván, kikért azt leginkább szerettem, |
Mondd meg s e példában győzd meg a világot, |
Hogy hijában keres itten boldogságot. |
|
|