Ráday Gedeon
A török ifjú éneke*

 Valál szerencse mindég hívem,
 Miért tennék panaszt reád?
Te műved az, hogy nem bús szívem,
 S hogy mindennap vidámb mát ád:
Ha mindég így lesz, mint igéred,
Hazuggá tészed azt a híred,
 Amellyel csúfol e világ,
 Hogy kedved állhatatlanság.
Tavasszal vidítsz zöld erdőkkel,
 Holott a víg fülemülék
Változtatott reszkettetővel
 Süvítik, hogy társok övék.
A völgyek közt a szép források
Majd halkan csurgók, majd lármások
 Zörgő köveccsel s ha felkél,
 Nem zúg, csak lengedez a szél.
Te tőlem meg nem irígyletted
 Az én szerelmes eggyemet;
Sőt szivét érzékenybbé tetted,
 Mint volt is; s ugyan innen lett,
Hogy míg szeretni meg nem szűnik,
A jókedv tőlem el nem tűnik;
 S mindaddig az bővülni fog,
 Amíg erembe vér mozog.
Ciprus árnyék közt nyugtatsz nyárba,
 S olykor szellős helyt felvonom,
Magam megunván bent a várba,
 Szép kéztől tűzött sátorom.*
Vár már ott készen főtt ebédem,
Szomjúságoltót nyujt cselédem:
 Van serbét*, friss téj, ráspia,*
 Van fagylaltan meggykocsonya.
Midőn az ősz borzadt szárnyával,
 Dércsípetten hozzánk bé-jő,
Citrom, narancs s gránátalmával
 Jóvoltodból szép kertem bő:
S ha néha történik vadásznom,
Vagy kedvem töltve madarásznom,
 Konyhámra prédát annyit adsz,
 Hogy magnak is majd alig hagysz.
De még a legkegyetlenb télbe,
 Midőn ki-ki panaszra kél,
Én víg kedvem nem metszem félbe,
 S nem rémít fergeteg, se szél:
Most jó barátimmal beszélek
Nyert harcokrúl, most ismét vélek
 Szám csak enyelgő tréfát űz,
 Azonba’ süt ránk nyájas tűz.
Sokak felett szeret szultánom,
 A nép közt minden rend becsűl:
Én senki kincsét nem kívánom,
 Mert nagy értékem gyűltön-gyűl;
A szépek közt (bár irígy lássa):
Nincs szép szerelmesemnek mássa,
 Van harchoz készűlt jó lovam
 S éles kard őrzi oldalam.
De békóval vagy hozzám zárva,
 Szerencse! másként eddig te
Elszöktél volna szárnyon járva
 S földszínig nyomtál volna le.
De mint madár, mely csügg a lépen,
Nem fejtődhetsz ki semmiképpen,
 S nem félthetlek, hogy elszaladj,
 Mert lábamhoz békózva vagy.



Hátra Kezdőlap Előre