Egyszer egy nyulacska éjjeli fektében, |
| Boldogtalan sorsát forgatta eszében |
Mely nagy gonosz úgymond a félénk természet! |
| Sem a fényes hajnal sem a napenyészet |
Nem adhat énnékem semmi nyúgodalmat, |
| Minden órán várnom kell új viadalmat. |
Ha alszom is, nyitva tartom szemem héját, |
| Vigyázom a vadászt, a sast és a héját, |
Mely boldogtalanok azok, kik így élnek! |
| Minden zördüléstől rettegnek és félnek. |
Mindazáltal látom hogyha szólni merek, |
| Hogy majd szintúgy mint én félnek az emberek. |
Azonban egy vadász egész erejéből, |
| Ordít s a szegény nyúl kiugrik fektéből. |
Futtában csakhamar jut egy tó partjára |
| Ahová a békák kiültek tanyára. |
Kit is látván ezek mindjárt nyakra-főre |
| Ugrottak a tóba, kiki jóelőre. |
Örömmel szemlélte a nyúl ugrásokat; |
| Én is ijesztek hát azt mondja másokat, |
Én vagyok ezeknek félelmek királya, |
| Nincs hát ki magának mássát ne találja. |
|