Vedd levelem, Barótim, ama fagylepte vidékről, |
Melyet a hegy meredek bércivel általövedz. |
S hogyha talán soraim füleidbe nem édesen hatnak, |
S római kellemeket bennök hiába keressz, |
Nékem elég: fusd be szemeiddel, s végre magányos |
Hajlékodban, akármely szegeletbe, temesd. |
Nemde kiesbb helyeket kíván a kellemes ének, |
Melynek lágyan ható zengzete szívet igéz? |
A súgó Zephyrek s Pánnak vadon erdeje, melyben |
A falevél remegő lengedezéssel inog; |
A kövecsen lefolyó forrás, mely búsan ömölve |
Csörgedező habbal parti virágot itat; |
Vagy menedékes hegyen Bacchus, vagy az illatozó kert |
Ágyaiban, a szép Flora virági között: |
Ígézést szeret a költő lantjába lehelni, |
S szíveket hódító mennyei dalra ragad. |
Tinéktek közelebb mosolyog szép szemmel Apollo, |
S a szomszéd Helikon szent tetejére vezet; |
S hogyha borostyánnal koszorúzott lantotok íhli, |
Ollyan kellemetes hangozatokra tanít, |
Mint a lágy Zephyrek kikeletkori gyönge nyögése, |
S a csermely, mikoron habjait űzve, csereg. |
Engemet a havasok melléke negyedszeri hóval |
Ostromol, és sanyarú számkivetésre szorít. |
S a hidegen fúvó Boreas azon isteni szikrát, |
A költői tüzet bennem elölni siet… |
|