Baróti Szabó Dávid
Ráday Gedeon úrhoz*

 Virrad-e már, vagyis alkonyodunk, oh Rádai? Fonnyaszt
Engemet a szörnyű remegés, ha tekéntem az égnek
Szüntelenűl rajtunk dörgő villámit. – Utolsó
Fergeteg ez, s népünköt egész halmokra rakandó
Ostorozás! – Ugyanis mi vagyon még hátra? Lehánytuk
Már régen nemes őltözetünk, amellyre csudálva
Függesztette világ szemeit; s ővéle lehánytuk
Régi magyar szívünk! más bőrt vettünk fel, atyáink
Csúfságokra, s magunk abban kívánjuk emelni.
Mintha bizony nem az ész, hanem a ruha tenne nagy embert.
Mint vér-árulók, jövevény árúnak utánna
Lázadván, már felséges nyelvünk is elúntuk! –
Elfajzott csemeték! árnyékon kapni komondor
Dolga, nem eggy lelkes magyaré. De hol ez ma? kiben forr
Hajdani vér? Idegenből vett hőlgyeknek erekben,
Jaj, megkorcsosodott! jaj, megvesztette sovány víz! –
Látjuk főbb onokáinkat, de heába keressük
Címeres elsőjök szép lelkit bennek! Erőben
Erkölcsben, észben, nyelvben elütöttek! Aliglan
Ismérhetni, minő nemből származtak. Igaz szó:
Nem szűlnek sólyom fiakat soha gyáva galambak.
 Így rohanunk vesztünkre magunk! így vágjuk alattunk
A dőlésre hanyatló fát. – Népünknek az ügyét
Olyannak képzem, valamint a tiszta folyamnak
Sorsát, melly, mihelyest köves árkát messze haladván,
Porló főldet kezd nyalogatni, kivetkezik első
Ízéből s kristályjaiból. – Ha beléje szakadnak
Már felesebb zákányos erek: melly tócsa, minémű
Pőce fog a nevezett gyöngy vízből válni? Ha végre
Más testesb folyamatba leszáll, vagyis önmaga többes
Ágra hasad: kivesz, úgye s nevét sem tartja tovább fenn?
 Mennyi jeles nemzet járt így! mint a nap az égen
E főldön színt úgy ragyogott: most nyomja setétség;
Tős-tőből oda van. De hogyan? nem fegyverek ölték,
Nem fojtotta mirígy, nem sorvasztotta meg éhség. –
A nyomorúlt vesztének okát, ím, Ráday, látod
Míbennünk, onokájinkbann, és régi nemünknek
Megkeverésébenn. Az utolsó fejsze pediglen
Az vala, melly nyelvére csapott. Ez ütéssel esett el
Annyi sereg nemzet. Babilonnak tornya kiveszte
Eggy ajakat, s ottan más-más nép kelt fel. Ez ajkat
Hozzuk vissza, s megint eggy nép szálland ki világra.
Virrad-e hát, vagyis alkonyodunk? ah! hogyha tekéntjük,
Eggy fél század előtt mik vóltunk, és ma minémű
Állapotunk; ha nemes nyelvünk sérelmire nézünk:
Alkonyodást, vég alkonyodást láthatni fejünkön!
Népünknek megszünte ki van végezve! Nevünk is
Már temetőre siet! – Borzasztó szózatok! – Álljunk,
Álljunk meg: gyönyörű szellő kezd lengeni, s vídám
Hírt emelít puha szárnyaival. Mély álmok oszolván
Minden tájékon, mintegy jeladásra, sereggel
Öszvevetett vállal, szívvel, felkeltek az írók:
A tudományt magyar ajkra veszik; terjednek az ékes
Elméknek szüleményji folyó s versbéli beszédben.
Még soha sem vólt illy buzogás: eggy kíncse s örökje
Védelmét fel, al, és közrend felfogta; megőszült
S zőldellő korban lévők vetekedve segétik.
 Nézd Orczyt s a két Telekit, s a furcsa Gvadányit;
Barcsayt, Horváthot, Bárótzyt, Pétzelyt; itten
Molnárt, Mindszentit, Cziriéket, Kreskayt; ottan
Bessenyeit, Görögöt, Kultsárt: nézd arra Virágot,
Révaival Nagyot és Rájnist; Dugoniccsal Arankát,
Verseghyt: erre Dömét szemléldsze kikelni s Takátsot,
És több másokot. Hát Molnár Borbála mi gyorsan
Gyűjti s hevíti fejér seregét! – Melly égve, minémű
Hasznokkal fogták űgyünköt mind ezek! – És tí,
A magyar ifjúság példáji: Batsányi, Kazinczy,
Hol vagytok? jertek, láthasson Ráday: rátok,
Rátok akarja szemit fordítani társatok. – Oh név!
Oh haza-kedvellés! áldott öreg! oh te, ki, meddig
Fenntartand népünk, mindég fogsz élni, közinkbe
Béjöveted melly tiszteletünk! Hát társ vagy? Elég. Már
Felvirrad. Jel ez is; Márs ott kinn mennydörög, itt benn
A múzsák kötik a koszorút, aprítja magyar kard
A törököt, s azoneggy tájban emelíti magyar toll
Drága vitézzeinek nyelvét: felvirrad; örűljünk.



Hátra Kezdőlap Előre