| Virrad-e már, vagyis alkonyodunk, oh Rádai? Fonnyaszt |
Engemet a szörnyű remegés, ha tekéntem az égnek |
Szüntelenűl rajtunk dörgő villámit. – Utolsó |
Fergeteg ez, s népünköt egész halmokra rakandó |
Ostorozás! – Ugyanis mi vagyon még hátra? Lehánytuk |
Már régen nemes őltözetünk, amellyre csudálva |
Függesztette világ szemeit; s ővéle lehánytuk |
Régi magyar szívünk! más bőrt vettünk fel, atyáink |
Csúfságokra, s magunk abban kívánjuk emelni. |
Mintha bizony nem az ész, hanem a ruha tenne nagy embert. |
Mint vér-árulók, jövevény árúnak utánna |
Lázadván, már felséges nyelvünk is elúntuk! – |
Elfajzott csemeték! árnyékon kapni komondor |
Dolga, nem eggy lelkes magyaré. De hol ez ma? kiben forr |
Hajdani vér? Idegenből vett hőlgyeknek erekben, |
Jaj, megkorcsosodott! jaj, megvesztette sovány víz! – |
Látjuk főbb onokáinkat, de heába keressük |
Címeres elsőjök szép lelkit bennek! Erőben |
Erkölcsben, észben, nyelvben elütöttek! Aliglan |
Ismérhetni, minő nemből származtak. Igaz szó: |
Nem szűlnek sólyom fiakat soha gyáva galambak. |
|
| Így rohanunk vesztünkre magunk! így vágjuk alattunk |
A dőlésre hanyatló fát. – Népünknek az ügyét |
Olyannak képzem, valamint a tiszta folyamnak |
Sorsát, melly, mihelyest köves árkát messze haladván, |
Porló főldet kezd nyalogatni, kivetkezik első |
Ízéből s kristályjaiból. – Ha beléje szakadnak |
Már felesebb zákányos erek: melly tócsa, minémű |
Pőce fog a nevezett gyöngy vízből válni? Ha végre |
Más testesb folyamatba leszáll, vagyis önmaga többes |
Ágra hasad: kivesz, úgye s nevét sem tartja tovább fenn? |
|
| Mennyi jeles nemzet járt így! mint a nap az égen |
E főldön színt úgy ragyogott: most nyomja setétség; |
Tős-tőből oda van. De hogyan? nem fegyverek ölték, |
Nem fojtotta mirígy, nem sorvasztotta meg éhség. – |
A nyomorúlt vesztének okát, ím, Ráday, látod |
Míbennünk, onokájinkbann, és régi nemünknek |
Megkeverésébenn. Az utolsó fejsze pediglen |
Az vala, melly nyelvére csapott. Ez ütéssel esett el |
Annyi sereg nemzet. Babilonnak tornya kiveszte |
Eggy ajakat, s ottan más-más nép kelt fel. Ez ajkat |
Hozzuk vissza, s megint eggy nép szálland ki világra. |
|
Virrad-e hát, vagyis alkonyodunk? ah! hogyha tekéntjük, |
Eggy fél század előtt mik vóltunk, és ma minémű |
Állapotunk; ha nemes nyelvünk sérelmire nézünk: |
Alkonyodást, vég alkonyodást láthatni fejünkön! |
Népünknek megszünte ki van végezve! Nevünk is |
Már temetőre siet! – Borzasztó szózatok! – Álljunk, |
Álljunk meg: gyönyörű szellő kezd lengeni, s vídám |
Hírt emelít puha szárnyaival. Mély álmok oszolván |
Minden tájékon, mintegy jeladásra, sereggel |
Öszvevetett vállal, szívvel, felkeltek az írók: |
A tudományt magyar ajkra veszik; terjednek az ékes |
Elméknek szüleményji folyó s versbéli beszédben. |
Még soha sem vólt illy buzogás: eggy kíncse s örökje |
Védelmét fel, al, és közrend felfogta; megőszült |
S zőldellő korban lévők vetekedve segétik. |
|
| Nézd Orczyt s a két Telekit, s a furcsa Gvadányit; |
Barcsayt, Horváthot, Bárótzyt, Pétzelyt; itten |
Molnárt, Mindszentit, Cziriéket, Kreskayt; ottan |
Bessenyeit, Görögöt, Kultsárt: nézd arra Virágot, |
Révaival Nagyot és Rájnist; Dugoniccsal Arankát, |
Verseghyt: erre Dömét szemléldsze kikelni s Takátsot, |
És több másokot. Hát Molnár Borbála mi gyorsan |
Gyűjti s hevíti fejér seregét! – Melly égve, minémű |
Hasznokkal fogták űgyünköt mind ezek! – És tí, |
A magyar ifjúság példáji: Batsányi, Kazinczy, |
Hol vagytok? jertek, láthasson Ráday: rátok, |
Rátok akarja szemit fordítani társatok. – Oh név! |
Oh haza-kedvellés! áldott öreg! oh te, ki, meddig |
Fenntartand népünk, mindég fogsz élni, közinkbe |
Béjöveted melly tiszteletünk! Hát társ vagy? Elég. Már |
Felvirrad. Jel ez is; Márs ott kinn mennydörög, itt benn |
A múzsák kötik a koszorút, aprítja magyar kard |
A törököt, s azoneggy tájban emelíti magyar toll |
Drága vitézzeinek nyelvét: felvirrad; örűljünk. |
|
|