Révai Miklós
Baróti Szabó Dávid úrnak*

(Részletek)

 
Verskoszorúd, a szótárral már megjöve Győrré,
 S gondviselés nélkűl tétova tévelyedett:
Amikor ím leveled jő hozzám, s azzal ajánlod,
 Hogy vegyem én inkább gondviselésem alá.
A várast nagy gonddal azért megjárom azonnal:
 S meglelvén hozzám még azon estve vevém.
A kis ajándékkal, s téssz azzal is engem adóssá,
 Amit munkámról vers kötözetbe fogál.
Megdícsérsz; de korán: jó szándék most is, akarnám
 Szép dolog, ami miatt énekelésre fakadsz.
Kezdete lett; de csekély segedelmet nyújtanak arra:
 S én szűk értékem végbevitelre kevés.
Már csak kezdete is megevett sokat, annyira vitte
 A vádló írígy, s más akadályos okok.
Hányszor kezdettem! De erős nagy szívet az égből,
 És közjó szeretést, Istenem önte belém.
Meg nem csükken azért kedvem, más úton is érte,
 Lészek, s érte meg is küszködöm, érte halok.
Messze ragyog tőlem, csak aliglan láthatom annak
 Fényét oly buzgón amire szaggat erőm.
Ó! oda kell érnem, te dicsőség, melyre törődöm:
 Bíztatsz, édessé változik ott az üröm.
Elragad érzésem; de haszonnal: mert ez egy éleszt,
 Hogy szép munkámat nem vetem egyszer oda.
Boldog az! aki kevés akadállyal küszködik, annak
 Már másodkoszorút Kassa fejére kötöz.
Szívből örvendek; de, Szabó! te megütközöl ebben:
 Mért hogy azon szívből bánom is azt az egyet
Azt az egyet: bánom: nagyságosb színe lehetne
 Munkádnak, mégis szebb díva füstbe mene.
Tudsz magyarúl, bírod kincsünket, ritka szavakkal
 Főképp szótárod nemde tetézve vagyon?
S amiket írsz, szabadabb törvénnyel, tetszik azokból:
 Mert természetesebb öszvefogásba veszed:
Tetszik, hogy tudod azt igenis jól, mennyire kényes
 Nyelvünk, s mely vétek tétova hányni szavát,
Csak versben vétesz! midolog, hogy változol itten?
 Szállasz csak versben oly nyomorúltan alá.
Főbb törvénye szerint pedig a vers szerzeni gyulladt
 Szent sereg a nyelvet kellemetesbre viszi.
Arra ügyel mindég, hogy légyen tiszta beszédje,
 Főképp szót szóval rendesen egybekötöz.
Sok vagyon a szóban: szép gondolat általa lészen
 Szebbé; szépségét általa veszti megint.
Veszti, mikor rontod bátran természeti rendit
 Nyelvünknek, s fordúlt ejtegetéssel ölöd.
Érzetted magad is, koszorúd másodszori gonddal
 Fűzvén, nem mondod: már oda része nagyobb.
Ezt megmásoltad, s még mit mást: többé penészlik:
 Jobbító feketét toll nem ereszte reá.
Annyira nem vihetett az igaz szó, mellynek elestél
 Még jókor megüzönt integetése miatt.
Elkomorodva valék első leveledre: verembe
 Mint az esett farkas meg komorodni szokott.
Azt véltem vala már, hogy bé vágtátok az útom,
 S nem lészen képes tárgyamat űzni tovább.
A habozó, az amaz jámbor*, nem akarta bizonnyal
 Ezt, hanem azt inkább, hogy te szavára hajúlj.
Annyira nem vihetett, amit Kalauznak alája
 Nyilván megjegyzett, s tégedet inte tovább
Sok bibe feddéssel bibelődék, s végre kimondá:
 Hogy mindennél is csúnya bibéje nagyobb:
Aki szabadjában, nyelvünk természete ellen,
 Mind tővel-heggyel hányja zavarja szavát,
Farmatring száján, farkán zabolája lovának,
 Akit előugrat, hogy kacagásra fakadj.
Szép példát vet utánna. Szabó! olly mása tiednek:
 Hogy bizony azt neked is megkülönözni nehéz
Észre de vette midőn Szolimán, a kaptza magyarnál
 Hogy szoros, és menedék nincs helye semmi sehol.
És mindjárt ezután, hát eltűrhetjük e versben,
 Úgymond, köz szóban amire fájna fülünk?
Ládd, mi igen nyilván szólott, de te annyira mégsem
 Indúlsz, hogy felesen meg ne maradna hibád.
 
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
 
Nyelvednek kárán megbúsúlt szép Haza! kedvet
 Adj ezen új Karnak, s ezt is előbbre segítsd.
És te, Szabó! ha reám ezekért haragudni találnál:
 Tudd, hogy ezért szóltam: szép Haza űgye nyomott,
Többeket is keserít, kiket ott láss dűlni elindúlt
 Nyelvünknek jelesebb támogatói között.
Feljegyzük nyilván azután nyomdoknak ez okból:
 Hogy nyelvrontásid senki se hagyta helyén.
A később század temiattad meg ne gyalázzon
 Minket is: engednünk nem lehet itt ez okért.
A bő természet még szebben véti el útját
 Sokszor, s még tetszősb, hogy szüleménye hibás.
Gyenge szömölcsöcskét sokszor látsz tiszta kis arcán
 Kit szépségében szinte miatta csodálsz.
És gyakran a mestermunkát az kelleti inkább,
 Hogy kis restséget ritka hibája mutat.
Fáj nekem, elhiheted, hogy nem kedvezhetek ezzel:
 Mert lepi, több restség, több hiba verseidet.
Pennacsatát kezdesz? Vesztesz vele, tiszta valóság:
 Félrecsapásiddal nem leszen űgyöd igaz.
Nem rágtam hang mérésed törvényeit, értsed:
 Ellenem azt védvén, hasztalan a te heved.
Mint hiszed, úgy tartsad, csak egyezz te magaddal is abban,
 Mit szerzesz: nem hallsz szót soha érte, ne félj.
Sőt véts itt inkább, nem bánjuk, csak haza nyelvünk
 Épségét ne zavard tétova hányva szavát.
Tiszta egen mint a napnak kiki látja világát,
 Itten is olly igazat látni fog, aki szemes.
Mind Tisza-mellyékit kérdezhetsz, mind Duna partján
 Túl lakozót, Erdély bár maga álljon elő.
Bátran hányj mocskot, hányj szitkot Révai névre:
 Mit mondott, attól ő soha félre nem áll.
Tisztel azért mégis, mert nem mondotta haragból,
 Bátor ugyan gyengébb gerjedelemre hevűlt:
Mint vetekedve szokás a szót hangosbra emelni,
 Melly igaz űgy mellett még hevesebbre fakad.
Visszaköszönt Balog, és Rajnis. Mindketten akarnák:
 Hogy szép nyelvünket közbe ne törje dalod.
Könyveidet kiadom Müllernek: enyéim is ottan
 Kelnek: az ő baja ez, jobban is érte lehet.
Kérdi: mi részt engedsz: vagy feljebb verje-e árát:
 Hogy feljebb részét szedje jutalma gyanánt.
Mennyit akarsz, ha ugyan csak akarsz, küldetni Pozsonyba
 Munkádból? Örömest megteszem, írd meg azért.
 

1786




Hátra Kezdőlap Előre