Szentjóbi Szabó László
Töredéke a mohácsi veszedelem előadásának*

Amint Baranyának kövér határába
Tekereg a Duna Belgrádba folytába,
Egy kis mezővárost tettek a partjára
S hogy sirna a magyar ennek hallására,
Mohácsnak nevezték: s az lett a hazának,
Ami hajdan Canna Róma városának.
Maradék! kinek ez oszlopot szentelem,
Hazánk veszedelmén, jer, keseregj velem!
Még a nyár mind tartott s a munka is vele,
A megérett kalász jó maggal volt tele,
Édesen bíztatván a szegény parasztot,
Kit a múlt ősz óta oly sokszor fárasztott:
Amidőn Szolimán császár hamarjába
Kétszázezer néppel béüt a hazába;
Ki is ágyuival hogy egy-két jelt adott,
A mezőről minden jajgatva szaladott;
S hogy végső ínségbe ejtné maga-magát,
Könnybelábadt szemmel felgyújtja asztagát.
Környülállásait vévén gondolóra,
Lajos, az erőtlen, elhal e jaj-szóra
A sok ütközetek, a sok véres csaták,
Próbált vitézeit nagyon megfogyaták.
Várna sírhalmai még mind kékellettek,
Gyászos emlékezet lebegvén felettek.
A Dózsa világa se múlt el oly régen,
Hogy ez meg ne tetszett volna a községen.
Elfogyott a magyar, együtt mégse tartott,
Rontván maga alatt szüntelen a partot.
Ezt látván, sírt Lajos, méltán is sírhatott,
Nagyobb volt a veszély annál, mint látszatott.
Mert a török jóval feljebb jött Eszéken,
Annyit követvén el a nyomorult népen,
Hogy e rettegéssel pusztító mennykőre
Fel nem vette magát kétszáz esztendőre…



Hátra Kezdőlap Előre