Amint Baranyának kövér határába |
Tekereg a Duna Belgrádba folytába, |
Egy kis mezővárost tettek a partjára |
S hogy sirna a magyar ennek hallására, |
Mohácsnak nevezték: s az lett a hazának, |
Ami hajdan Canna Róma városának. |
Maradék! kinek ez oszlopot szentelem, |
Hazánk veszedelmén, jer, keseregj velem! |
|
Még a nyár mind tartott s a munka is vele, |
A megérett kalász jó maggal volt tele, |
Édesen bíztatván a szegény parasztot, |
Kit a múlt ősz óta oly sokszor fárasztott: |
Amidőn Szolimán császár hamarjába |
Kétszázezer néppel béüt a hazába; |
Ki is ágyuival hogy egy-két jelt adott, |
A mezőről minden jajgatva szaladott; |
S hogy végső ínségbe ejtné maga-magát, |
Könnybelábadt szemmel felgyújtja asztagát. |
|
Környülállásait vévén gondolóra, |
Lajos, az erőtlen, elhal e jaj-szóra |
A sok ütközetek, a sok véres csaták, |
Próbált vitézeit nagyon megfogyaták. |
Várna sírhalmai még mind kékellettek, |
Gyászos emlékezet lebegvén felettek. |
A Dózsa világa se múlt el oly régen, |
Hogy ez meg ne tetszett volna a községen. |
Elfogyott a magyar, együtt mégse tartott, |
Rontván maga alatt szüntelen a partot. |
Ezt látván, sírt Lajos, méltán is sírhatott, |
Nagyobb volt a veszély annál, mint látszatott. |
Mert a török jóval feljebb jött Eszéken, |
Annyit követvén el a nyomorult népen, |
Hogy e rettegéssel pusztító mennykőre |
Fel nem vette magát kétszáz esztendőre… |
|
|