Horvát Istvánhoz
Minden dolgaidat tedd félre barátom ezúttal, |
S e kisded, de nagyon fontos levelemre figyelmezz. |
Én neked ami velem történt, örömest kibeszéllem. |
A történet imez: Nyugszom vala, s íme! ledőlvén |
Zörrent a Custos. Kit eresztesz most ide? kérdém. |
Pontyi merő tűzben jő, s hangos verseit önti: |
„Vállaidat párduc, fejedet környékzi tiára; |
Perzsia bársonyosit nem ohajtom látni, sem a dús |
Dárius és nagy Alexander csuda dolgait írni |
Per memores fastos.”* Mint kezd nyargalni! magamban |
Mondám. Ő ismég: „rhodopeque et cetera graeca;* |
A tüzes Aethnának meredek tetejére felültem, |
Amelytől gyúladt Músám versekre fakadván |
Mennyei hangzatokon kezdett énekleni, fenn, fenn.” |
Ílyen vénádat mindeddig nem tudom; Aethnán |
Nem botorúl jártál; ömlő lávája gyanánt foly |
Versed. Boldog vagy, kinek annyira kedvez az Aethna: |
A Sashegyre sem állhatok én. – „Felemelkedik a nagy |
Ész, s a csillagokon jóval túl aetheri szárnyan |
Röpdös, s őtet csak kis ökörszem tudja nyomozni. |
S oh! ottan, ha borostyán termene, homloka nyerne |
Zöld koszorút.” – Kik fűznék azt meg? Pontyi! – „Ne bolygass; |
Inkább példámat, ha poetai hírre sovárgasz, |
(Bár ez előtt régen cselekedted volna!) kövessed; |
S magna sonaturum* szádat tátsd nagyra, nagyobbra, |
Fel, fel! bécsi recensensünk oly messzire sulykát |
Nem vetné bizony.” – Úgy nem esik lágyára fejének. – |
„Mit csavarod, más gondolatok közt, félre beszédem? |
Nem magamért szólok, buzgok: hírednek örültem |
Mindég; kívánnám jobb gondod lenne reája. |
Minthogy hát mikoron nem akarsz szép szómra hajolni, |
Ennekutána midőn ha talám megtámad akárki |
Tégedet, én valamint a stokfis hallgatok. Ezzel |
Hátat fordítok, legutolszor. Tartson egészség.” |
Áment mondottam jó Pontyi szavára, s kikértem |
Tőle barátságát ezután is. Hallgata, méne. |
A Custost, mert megbotlott a lába, kirúgta; |
Verseket is, ha fülem meg nem csalt, dörmöge. Imhol! |
Ami velem történt röviden kibeszélltem előtted, |
Horvát; szószaporítástól őrizkedik a bölcs. |
|