Arany sugárod ujra terjedez |
S lelkem levonzó élte terheit |
Szétrázva, röppen boldog képeken |
A szüntelen kivánt és mindenütt |
Fellelni vágyott bájvilág felé. |
Csapkodva ver túl a gőzök körén, |
Mindég merészben tisztábban röpül |
S nem félve néz le, mint midőn |
Az óceán felett hasít el a sas |
S kevély szemet vet és lehullni büszke. |
|
Királyi arccal jő a nap, keletjén |
S nyugvása táján általellenében |
Ragyogva égnek a szirt bércei, |
Mig önvidéke árnyékban dereng: |
Úgy bár nyomomban éj homálya jár, |
A képzelet mennyének messze táját |
Áradt özönben tündökölteted. |
Amint phoenix égve tisztító tüzében |
Hullong körültem a durvás salak. |
|
Már élem érzem Lethe cseppjeit, |
Az elfelejtő csésze ajkomon! |
Itt e magasban, aholott örök |
Szépnek s dicsőnek fénye folydogál, |
Teremnek édes álmodásaim. |
Innét tekintem a szél szárnyain |
Elfolyt időkből, egybeállt zavart, |
Mely semmiségre menni úgy tolong, |
Mint a haragját völgybe csapdozott |
Felhők csoportja hegytető megé. |
|
S tisztábba kélvén a lement idő, |
Repeső örömmel, remegő kebellel |
Hevesen megindúlt meleg érzetek közt |
Karolom mellyemhez mosolygva zengő |
Víd képezetjét a még vesztegetlen |
Természet áldott ártatlan korának. |
|
Az istenek leszálltak akkoron, |
S a gyermek ember hajnallásinak |
Magok valának hív vezéreik |
S nem esett el a menny s földi részből |
Gyarlón s keményen egybefont alak. |
|
Magában érzé ez tettekre kész |
Hév indulatja hánykódó tüzét, |
S belszabadság önhatalmait, |
Követte ösztönharcát, s fékjei |
Köze bonyolgva röppent s elbukott. |
|
Hősök s pulyák ti, mondák a vezérek, |
Maradjatok hát kényetekre már! |
S vezesse azt a bízó önerő. – |
Azolta tévelyg sokba’ s küszködik, |
Ezer vakítás szenderítgeti. |
Jelesse vágyik s bukdozásiban |
Hamis dicsőség fojtó füstjein |
Hizlalja félreértett tetteit. |
|
Gyöngén legyinted e megtévedést, |
Te képzeletidnek nyájas Grátiája. |
S a szív felolvad rajzod bájain, |
Békére hajtja a gigász erőt, |
S a féletlenség józanná leszen; |
Igy égető könny, megtörő keserv |
Ölelni kísztvén a természetet, |
Az elröpült vezérlők visszatérnek, |
S mennyet mosolygnak a kebelbe bé. |
|
Még napjaimnak reggelén mikor |
Csak a jelenre függeszteni szemem, |
És vágyam ahogy kelt már nyúgodott |
Elsőbben is te édesítgetél, |
Te gyönge érzés közt nyiló virág; |
Fellobogó láng járt rajtam keresztül, |
Melyen feszülve terjengett, hevűlt, |
|
S én azt nem értem, merre és hová? |
Az önmagokkal háborúra kelt |
S magokba néma érzések közűl |
Felszárnyalál, s egy új világ közét |
Jártad be mint önalkotásodat. |
|
A pálya-vívott lelkek sírjain |
Előttem egy szép csillag járdogált, |
A komoly dicsőség Elyzéuma |
Lengvén keresztül szent magányomat, |
Isten’sedésnek nimbusában állva |
Bámultam azt a fénytetőt, hová |
Felvívja létét a pornak fia. |
|
Késő nyomokba átható napok! |
Ti vagytok a lángifjú ősei, |
Kik intve visztek lakhelytek felé, |
Osztozn’ abból amit birtatok, |
S a szépet, a jót szent nyomdoktokon |
Mint hív öröklők híven míveli. |
|
Ah! mennyetekben mért zudít zavart |
A földi élet forgó szélvésze? |
Melynek sötéte jót, rosszat sodor, |
S malasztja zúzza a fő célokat. |
Ott vívod akkor a szép s nagy csatáját, |
Te fenremegve járdalt s megtörött szív. |
Ott okulanak ledőlve váraid |
S füstben gamolya a fényes tördelék. |
Magányosan állsz büszke könnyeiben, |
Mint győzödelmét vesztve Honnibál. |
|
Ha feltalálál, sejtve szüntelen |
A millióknak változón zsibongó |
Sergében egyet, egy hozzád rokont, |
Ki visszazengi minden hangodat, |
Mindent felejtve csüngsz annak mellyén, |
S csalatkozásid fájdalmát sirod. |
|
Majdnem megedzi azt a férfi kéz, |
Ha a szelíden fejlett bizalom |
Magasba lépett elpuhult panasznál, |
S az ömledett sziv még nyiltan marad, |
De már magának oly paizst vivott, |
Melyet kitűzvén a csafart gonosznak, |
Ő csendesen marad, nagy a pulyák |
Irtózatos rab századában is. |
|
Te ingerelted e csatás tüzet, |
Te gyönge érzés közt nyiló virág! |
S belé ragadván, játszva elhagyád, |
S felette tündér arccal röpdezél, |
Hogy önmagától légyen csendesebb, |
S nyomosb erővel hasson alkotása. |
Te andalítni tudsz csak s nem vezetni, |
S a szenderegve néző ifju ész |
Hamar fogollyá hajlik lépiden. |
|
|