Az emberi okosságnak és a keresztyén hitnek
az isteni természetrűl és tiszteletrűl egyessége

Első része
A teremtett állatok szép rendi, az emberi természet indulati,
az igaz okosság vezérlése, Isten isméretire viszen

Az tekéletes erkölcsnek és minden jóságos életnek gyökere és kútfeje az Istennek igaz ismérete. Mert a Lactantius+ mondása szerént: Non potest, nec Religio a sapientia separari; nec sapientia a Religione secerni quia idem Deus, & intelligi debet, quod est Sapientiae; & honorari, quod est Religionis. Sed sapientia praecedit, Religio sequitur. Válhatatlanul együtt jár az Istennek igaz tiszteleti a bölcsességgel. Mert ismérni kell Istent; és erre bölcsességgel jutunk. Tisztelni kell őtet, és ez a religiótúl vagyon. De elől jár a bölcsesség és Isten ismérete: abból fakad és következik az isteni tisztelet.

Annak okáért, valaki Istenhez akar járulni, és az ő igaz tiszteleti s szolgálatja által üdvösséget kíván nyerni; elsőben a mennyei bölcsességnek vezérléséből hinni és tudni kell, hogy e világnak vezérlő ura, gondviselő fejedelme, teremtő Istene vagyon; ki mindenható erejével e világot alkotta, bölcsességével vezérli, gondviselésével szent nevének dücsőségére igazgatja. Azután azt kell érteni, hogy ez az igaz Isten mind hív szolgáinak, s mind ellene rugóldozó engedetlen pártosoknak, érdemek szerént, igaz jutalommal fizet.

Azért a keresztyén hitnek és üdvösséges tudománynak felbonthatatlan fondamentomául kell azt vetnünk; hogy egy igaz Isten vagyon; kit azért neveznek a görögök THEOS-nak, mert általlát mindeneket, általhat mindeneket: THEOS dicitur a Theorin, quod est, speculari, quasi speculator & spectator omnium. Dicitur praeterea a Thin, hoc est, percurrere. Deus enim semper et ubique adest.*

Ezt a mi hitünk első fondamentomát nem volna talán szükség a természet tanításával támogatni; mivel a pogány Aristóteles azt tanácsolja, hogy pálcával kell ütögetni, nem bizonyságokkal oktatni az istentagadókat. Mindazáltal, a híveknek lelki vigasztalására lészen; ha értik, mely szépen egyez, és ingyenes bizonyságot tészen a hit és az okosság a keresztyén igazságrúl. Azoknak pedig, kik nyelvekkel vallják, de feslett életekkel, és rút erkölcsökkel tagadják az Istent, esztene és ébresztője lészen a természet az isteni tiszteletre és szolgálatra.

Azért nemcsak a Szentírásból, de a teremtett állatoknak módos és bölcs rendeléséből, csudálatos erejéből, álmélkodásra indító ékességiből, hasznaiból, cselekedetekből és az emberi természetnek tulajdon indulatjából oly nyilván ismérhetjük a világ urát és gondviselő kormányosát, hogy Szent Pál, ugyan látásnak meri nevezni ezt az isméretet: Invisibilia ipsius, a creatura mundi, per ea quae facta sunt, intellecta, conspiciuntur; sempiterna quoque ejus virtis & divinitas.* Ez okon mondja a Szentírás, hogy mentségek nem lehet, akik Istent nem ismérik. Sőt bolondoknak nevezi, akik csak szívökben is azt merik mondani, hogy nincs Isten. Mert: Omnes homines vident eum; unusquisque intuetur procul.* Nincs oly vad, goromba ember, ki Istent nem látná a teremtett állatok tükörében; mivel a mennyei és földi állatok nem egyébek szép renddel egybeszerkesztett garádicsoknál, melyeken a nagy Isten isméretire juthat az értelmes emberek okossága.

És hogy ama mély bölcsességek fondamentomiból eredett bizonyságokrúl ne szóljunk, melyek noha a tudós emberek előtt foganatosbak, mert értelmeket világosan meggyőzik, és az igazság engedelme alatt kötve tartják; de a községnek értelmét felülmúlják, és nagy úton hátrahagyják.

Először: A világ részeinek szép, ékes renddel való alkotásából, így okoskodik Eusebius+: Quoniam neque a lapidibus, casu unquam sine artifice domus aedificari, neque pannus absque texente fieri, nec navis sine gubernatore navigare potest: cum substantiis animatis atque inanimatis; plenum hunc mundum viderent (Hebraei), non absque sapientia Dei haec omnia facta putantes, a magnitudine & pulchritudine creaturarum. Creatorem omnium congnoverunt. Ez, amit rövideden Eusebius+ monda, annyit tészen, mintha azt mondaná: Ha egy vadon erdőnek, kősziklás puszták barlangi között módosan építtetett palotát látnánk, mely csinoson ékesíttetett és drága kárpitokkal bévonatott volna; minden szegeleti arany és ezüst házieszközzel tündöklenék; kedves gyönyörűségre és szükséges táplálásra tartozó alkalmatosságokkal bévelkednék: efelett őbenne szép vetett asztalokat, fényesen égő szövétnekeket; körüle renddel ültetett gyümölcsösfákat, kedvesen illatozó virágokat, csatornákon és csévéken folyó hűvös forrásokat látnánk; és a mulató helynek ékességén csudálkozván, tudakoznánk: Ki alkotmánya ez a királyi fáradságok künnyebbségére rendeltetett épület? Vajon ha ki azt felelné, hogy emberi kéz nélkül, a közel való hegyeknek történetes szakadásiból, és az ő részeinek széltűl egybehordásából kerekedett a szép palota: nem azt ítílnéd-é, hogy megelőz minden goromba esztelenséget oktalan feleleti?

Ismét: Ha egy bordában, mesterséggel rendelt bélfonalat látnál; ha egy tengeri nagy hajónak külső belső alkotmányit szemlélnéd: nemde mindjárt azt gondolnád-é, hogy történetből nem lettek ezek; hanem okos ember mestersége szerkesztette ezeket ily jó módjával?

Mivel azért e világnak szépséges nagy volta, minden ékes épületek cifráit messze meghaladja; mind fondamentomának, azaz a földkerekségének állandó erejével mind boltozatjának, azaz a kerek szép égnek hajlásával; mind fényes fáklyáinak: a napnak és holdnak világosságával; mind ékes kárpitoknak, a mezei szép virágoknak és zöldellő fáknak szemlegeltető különbözésivel: kétség nélkül, ennek a díszes épületnek (melynek mind a görögök, mind a deákok, nevet a szépségtűl adtak: Quod enim Graeci KOSMON, ornamenti nomine, hoc nos, a perfecta, absolutaque elegantia, Mundum appellamus), bölcs és hatalmas alkotója vagyon; ki nem egyéb az egy igaz Istennél, kit hiszünk, tisztelünk, imádunk.

Másodszor: E világ vezérléséből, ilyen bizonyságot támaszt Nazianzénus: Ha valahol gyönyörűséges nótára igazított hegedű– vagy lantszót hallunk; általértjük, hogy okos és tudós ember kezétűl vagyon annak eredeti. Ha megeresztett zászlók alá rendelt szép seregekre tekintünk; ha jó rendtartással vezérlett várasnak sokaságát látjuk: nyilván tudjuk, hogy fejek és vezérek vagyon ezeknek, miképpen Sába királyné, látván a Salamon épületit és udvarának rendit, megismeré a bölcs király eszességét. Végezetre, ha egy forgó órának állhatatos folyással járó kerekit látjuk: ottan tudjuk, hogy értelmes igazgatója vagyon, ki megoltalmazza bontakozástúl, és kerekinek forgásit a nap forgásához igazítja.

Mivel azért e világnak minden részei ily kimagyarázhatatlan szép renddel, ennyi ezer esztendeig ily nagy állhatatossággal viseltetnek: nem lehet kételkedése az okos embernek, hogy bölcs gondviselő ura és vezérlő Istene vagyon a világnak. Azért írja Lactantius+, hogy nincs oly vad természetű ostoba ember, aki (bár ne tudja is, ki légyen az Isten, kinek gondviselésével igazgattatik e világ) szemét égre fordítván a teremtett állatok nagy voltából, rendiből, szépségéből, állhatatosságából és hasznaiból meg ne ismérje, hogy vagyon oly Isten, aki mindezeket hordozza és vezérli, mivel sem történetből, sem a teremtett állatok tulajdon erejéből és rendeléséből ezek nem származhatnak: Nemo est tam rudis, tam feris moribus; quin oculos in caelum tollens, tametsi nesciat cujus Dei providentia regatur hoc omne, quod cernitur, non aliqua tamen esse intelligat, ex ipsa rerum magnitudine, motu, dispositione, constantia, utilitate, pulchritudine: nec posse fieri, quin id, quod mirabili ratione constat, consilio majore aliquo sit instructum. Ugyanis, mi lehet oly nyilvánvaló és látható, minthogy mikor az egek és csillagok állhatatos rendit és változásit tekintjük; a természetnek belénk oltatott indulatjából, eszünkbe jusson, hogy igazgató vezére és gondviselő fejedelme vagyon e világnak? Quid potest esse tam apertum, tamque perspicuum, cum caelum suspeximus, caelestiaque contemplati sumus, guam esse aliquod Numen praestantissimae mentis, quo haec regantur? Quod qui dubitat; haud sane intelligo, cur non idem, Sol sit, an nullus sit, dubitare possit, quid enim est hoc, illo evidentius? Quod nisi cognitum, comprehensumque animis haberemus: non tam stabilis opinio permaneret; nec confirmaretur diuturnitate temporis; nec una cum saeculis, aetatibusque hominum inveterare potuisset. Annak okáért mondja Szent Dávid; hogy az egeknek nyelve vagyon, mellyel az Isten dücsőségét hirdetik: az ő szavokat pedig megértik minden nemzetek. Másutt azt mondja, hogy az egek királyi sátorának kiterjesztése által az Isten, mint valami szép fényes ruhába öltözik. Mert midőn a teremtett állatokban, és főképpen az egeknek csudálatos alkotásában, hatalmasságát és bölcsességét mutogatja, úgy tetszik, mintha látható öltözetet venne magára, melyben megismértessék tőlünk: mivel a teremtett állatok ereje, szépsége, gyorsasága és nagysága, csaknem kézen fogva viszen az Isten isméretire. Azért mondja Szent Pál, hogy Isten nem hagyta magát tanúbizonyság nélkül, jót cselekedvén velünk: az égből esőt adván és a földi gyümölcsök termésére alkalmatos üdőket rendelvén. A bölcs pedig ezen okból írja, hogy az Isten lelke minden teremtett állatnak szólást adott, mellyel az Isten bölcsességét hirdesse.

Harmadszor: Hogy kívül messze ne bujdossunk, csak ne restelljünk magunkba tekinteni, künnyen az Isten isméretire juthatunk; és amint Szent Pál mondja, megtapasztalhatjuk őtet: mivel őbenne élünk, mozgunk, és az Isten orcájának bélyege és jele rajtunk vagyon. Miképpen azért, szívönkbe plántálta Isten a szüléknek a magzatokhoz való szerelmét: úgy az egész emberi természetbe, oly mélyen oltotta az ő isméreti szikráját, hogy világ kezdetitűl fogva nem volt oly nemzetség, mely isteni tisztelet nélkül lett volna. Ha azért, Consensus omnium gentium, lex naturae putanda est,* amiben minden különböző nemzetségek egyetértenek, azt nem emberi gondolatnak és találmánynak (mely mint a pára és tajték, hamar elenyészik), hanem természetnek szívünkbe öntött törvényének kell ítílni: kétség nélkül arra is a természet oktat, hogy Istennek gondviselő ereje alá vettetett minden ember. Ezt a bizonyságot ilyen szókkal említi Seneca: Apud nos, veritatis argumentum est, aliquid omnibus videri. Deos esse, inter alia sic colligimus; quod omnibus opinio de Diis insita est; nec ulla gens usquam est adeo extra Leges moresque projecta, ut non aliquos Deos credat.*

A pogányok bálványozása is erősíti, hogy Istene vagyon e világnak. Mert noha tudjuk és érezzük, mennyire ellenkezik a mi dölyfös és fennhéjázó természetünk dagályosságával, hogy más alábbvaló teremtett állatnak fejet hajtson és meghódoljon: mindazáltal inkább akartak a pogányok követ és fát, sőt barmokat imádni, hogysem Isten nélkül lenni. Ezzel bizonyították, hogy künnyebb a természetnek felfuvalkodott akaratossága ellen akármely elvetett állat szolgálatjára állani, és azt Istennek ítílvén feje felibe helyheztetni, tisztelni, hogysem Isten nélkül lenni.

Tovább: Hogy ugyan természetünkbe gyökerezett az Istennek gondviselésérűl és nyomorúságinkban segétségérűl való tudomány, ez a jelensége. Mert noha találkoztak oly eszefordult és agyafúrt emberek, kik sok gonoszságok miatt, elidegenedvén az Isten igazságátúl, azon mesterkedtek, hogy az Istent tagadván, bátrabbak lehessenek minden gonoszságra, úgymint Diágoras, Protágoras, Plinius+ és egyebek; kik midőn csendesen eveztek, nagy fenn pöktek, és csúfos mardosásokkal látszottak az istenfélőkkel: de midőn visszafújt a szél, és félelmes igyekbe estek; a természet kisztetéséből indíttatván Istenhez fohászkodtak; minden falevél cserdülésétűl féltek, kik Istentűl nem akartak félni; és fogyott igyekben égre vetvén szemeket, Istentűl kértek segítséget: Azért mondja Szent Dávid; hogy az Isten ellenségi, mikor érzik az ő hatalmas erejét, hazudozva hízelkednek néki. Így olvassuk; hogy Caligula császár, tagadván az Istent, magát hívatta Istennek: de a mennydörgésekben, nagy félelemmel, ágy alatt bujdoklott: Qui Deos tantopere contemmeret, ad minima tonitrua & fulgura connivere, caput obvolvere; ad vero majora, proripere se e strato, sub dectumque condere solebat.

Ismét: Természetünknek hirtelen és gondolkodás nélkül való indulatjából érezzük azt mindnyájan, amit Jósafat király mondott; hogy midőn nyavalyánkban nincs sehonnan reménységünk, mindjárt Istenhez fordítjuk szemeinket. Ezt a bizonyságot, ilyen szókkal adja előnkbe Tertullianus és Cyprianus+: Vultis, ex animae ipsius testimonio comprobemus? quae licet carcere corporis pressa, licet institutionibus pravis circumscripta, licet concupiscentiis, & libidinibus evigorata, licet falsis Diis exanvillata: cum tamen resipiscit, ut ex crapula, ut ex somno; & sanitatem suam patitur, & Deum nominat; hoc solo, quia proprie verus hic unus Deus, bonus & magnus. Et quod Deus dederit, omnium vox est: Judicem quoque contestatur illum; Deus videt & Deo commendo & Deus nihi reddet. O testimonium animae naturaliter Christianae! Denique pronuntians haec, non ad Capitolium, sed ad caelum respicit; novit enim sedem Dei vivi.*

Ennek felette, az emberi kívánság, a teremtett állatokkal soha meg nem elégedhetik: hanem akármennyi gazdagságra, böcsületre, kincsre, hatalomra, bölcsességre jusson; nyughatatlan, és mint az égő tűz, ha olajt öntesz reá, inkább fellobban: úgy a mi kívánságink szomjúsága meg nem oltatik, hanem gerjed, e világi jóknak bévelkedésivel. Szükség tehát, hogy valami nagyobb és jobb légyen teremtett állatnál, akivel bételjesedjék ez a természetnek nagyobbra vágyódó kívánsága, mely heában és haszontalanul belénk nem plántáltatott. Ez pedig, akiben megnyugszik kívánságunk, nem egyéb Istennél; kiben minden jó vagyon; mint maga jelenti Mózesnek, így szólván: Ostendam tibi omne bonum.* Szent Dávid is azt énekli, hogy akkor elégszik meg, mikor az Úr dücsőségét látandja. Ugyanerre néz Szent Ágoston+, mikor azt írja, hogy Isten kívül semmiben nyugodalmat nem találunk: Fecisti nos ad te; Domine; & inquietum est cor nostrum, donec requiescat in te. Egyéb bizonyságot errűl ne keressünk Salamonnál: ki birodalmát nagy messze terjeszté; istállójában negyvenezer szekereslovat és tizenkétezer hátaslovat tartott; aranya, ezüstje oly béven volt, mint a piacon heverő kövek; hétszáz királynét tartott, és háromszáz ágyast; asztalára mindennap tíz hizlalt és húsz mezei ökör, száz ürü költ, a sok vadmadár kívül; épületekben, jóllakásban, muzsikában, valami gyönyörűségeket meggondolhat ember, mindenekben eleget tett kívánságinak: de mindezekben hiúságnál és nyughatatlankodásnál egyebet nem tapasztalt. Mert szinte mint az ember teste, sem a levegőégben, sem a vízben meg nem nyugszik, mivel nem ezek az ő centromi és természettűl rendelt helyei: úgy a mi lelkünk, az egy Istenen kívül, semmiben elégséget nem talál. Azért szól így Istennek Szent Dávid: Quid mihi est in caelo, & a te quid volui super terram? Deus cordis mei; pars mea Deus in aeternum.* Sem mennyországban, sem a föld színén, nincs egyéb jóm náladnál. Azért, quidquid mihi vult dare Dominus meus, auferat totum: & se mihi det; valamit akar Isten adni, bár mind elvegye tőlem: csak magát adja nékem.

Végezetre: Az emberi okosság tanít arra, hogy az értelmes lélekkel ékesíttetett ember nem lehet alábbvaló és elvetettebb egyéb teremtett állatoknál. Ha pedig hívságos találmány a Religio, és Istentűl való tudomány: sem balgatagb, sem nyomorultabb állat nincs az embernél. Mert egy az, hogy sokan az emberek közül vagy mindenestül, vagy nagy részbűl, megvonszák magokat evilági gyönyörűségek és alkalmatosságok örömétűl, az Isten kedvéért. Más az, hogy a lelkiisméret furdalási, az Isten haragjának és a kárhozatnak félelmi, csak egyedül az embert faggatják. Azért Szent Pál mondása; hogy: Mindennél boldogtalanb az istenes jámbor, ha Isten nincsen; és ha csak e világon vagyon határa reménységünknek.

Negyedszer: A természet ereje felett való csudák és jövendőmondások, melyeket Isten elein cselekedett, és most is újít, mikor kedves előtte bizonyságok, hogy e világnak vezérlő Istene vagyon; ki az ő hívei segítségére és oltalmára, a gonoszok fenyítékére és büntetésére, szokatlan, és teremtett erőnek folyása szerént lehetetlen dolgokat cselekeszik. Ezekrűl pedig, a csudákrúl és jövendölésekrűl, ezennel béven szólunk.

Ötödször és utolszor: Az emberi elmének bölcs okoskodása az igaz Isten isméretire mutat és igazít.

I. Mert, amint Szent Ágoston írja, akármely tudatlan, vak pogány nemzetségek, mikor Istent említenek, az Isten nevén azt értik, kinél nagyobbat, főbbet, böcsületesbet, jobbat nem gondolhatni: Cum ille unus cogitatur Deorum Deus, ab his etiam qui alios suspicantur Deos, ita cogitatur, ut aliquid, quo nihil melius sit, atque sublimius, illa cogitatio conetur attingere.* Errűl Szent Bernárd imígyen szól: Quidquid illud est quod Deus sit, id sine dubio est, quo non possit aliquid majus cogitari.* Seneca+ azt írja, hogy azt kell Istennek vallani, quo nihil majus excogitari potest; akinél semmit nagyobbat, főbbet és böcsületesbet nem gondolhatunk; lehetetlen, hogy csak emberi elmének hívságos gondolkodása és Chimaerája légyen mivel nagyobb, böcsületesb és jobb, ami való, hogysem amit csak elmélkedéssel farag gondolatunk. Tehát lenni kell annak, akinél főbbet és nagyobbat nem gondolhatni.

II. Ezek e világi állatok eleitűl fogva való teljes sokaságában, ha oly találtatik, mely mástúl nem származik és nem függ; az, akit Istennek nevezünk. Ha pedig ebben a sokaságban semmi nincs, ki mástúl nem függ, mint alkotójátúl, hanem mindenek mástúl származnak és függenek: mivel az egész és teljes sokaság kívül, nincs semmi oly, melytűl a teremtett állatok sokasága függ és származik; következik, hogy a világi állatok teljes sokasága, valakitűl olytúl függ, ki ebben a sokaságban foglaltatik; és így nem egyébtűl, hanem vagy önnönmagátúl, vagy a maga saját alkotmányátúl függ. Ez pedig teljességgel lehetetlen, mint ezennel megbizonyítom. Tehát azt kell állítnunk, hogy e világon vagyon oly böcsületes természet, mely mástúl nem függ, és nem származik hanem ettűl vagyon eredeti egyéb állatoknak: és ez az igaz Isten.

III. Ha a világ az őbenne való fő részeivel egyetemben, öröktűl fogva nem volt, hanem üdőszerént kezdetett: kétség nélkül oly alkotója volt, kinek ereje által kezdetett újonnan, ami nem volt annak előtte. De bizonyos, hogy e világ, a benne való állatokkal, öröktűl fogva nem volt. Tehát hatalmas autora, kezdője, teremtője volt a világnak, kinek erejéből kezdetett újonnan lenni. Ez a világ teremtő Ura, az egy igaz Isten. A bizonyság első részét, majorem propositionem, így erősíti Szent Ágoston+: Semmi állat nem alkothatja önnönmagát; Nulla enim omnino res est, quae seipsam gignat, ut sit; mivel, aki valamit teremt vagy alkot, annak lenni kell, és erejének, hatalmának, tehetségének kell lenni: mert ezek nélkül semmit nem cselekedhetnék. Tehát, ami elébb nem volt, hanem újonnan kezd lenni, másnak ereje és hatalma által kell kezdetni. Második részét a bizonyságnak, minorem, győzhetetlenül bizonyítja Szent Ágoston+, ilyen formán: Valamint nem lehetséges, hogy az ember öröktűl fogva légyen, ha mind teste, mind lelke öröktűl fogva nem volt; mivel az emberi természethez, mind egyik, s mind másik szükséges: szinte úgy az egek forgása, az üdő részeinek következése, a világi állatoknak egymástúl származása, nem lehet öröktűl fogva; hanemha az elébbvaló, és utólban következő részek öröktűl fogva voltak. Mert szintén mint az emberi természethez szükséges a test és lélek: úgy az üdőhöz, az egek forgásihoz, a teremtett állatok egymás után születéséhez és romlásához; egyszóval a rész szerént mulandó és folyó dolgokhoz (melyeket a deákok successivumoknak, egymás után következő részekből állóknak mondanak; szükséges, hogy elébb és utóbb való részt foglaljanak magokban. Annak okáért, ha az egek forgása, az emberek egymás után születése öröktűl fogva volt: természetekhez illendő részek nélkül, azaz elébbi és utólb következő részek nélkül nem lehettek. Tehát elébb és utólb való részek voltak öröktűl fogva. Teljességgel lehetetlen pedig, hogy mind az elébb való, mind az utólb következő részek öröktűl fogva légyenek: mert, ami előtt valami volt, az nem lehet öröktűl fogva.

Ezt a bizonyságot világosb értelemért így erősíthetjük. Ha mostani állapatja a világnak kezdet nélkül, öröktűl fogva úgy volt, mint most; ha az emberek egymás után születtek, bizonyos számú esztendőkig éltek, és azután megholtak: következik, hogy nemcsak az emberek születése, de halála is öröktűl fogva volt. Az pedig nem lehetséges: mert az emberek születése csak egynéhány bizonyos számú esztendőkkel volt halálok előtt. Azért, ha a születés elébb volt a halálnál, nem lehetett öröktűl fogva a halál. És mivel csak bizonyos számú esztendő folyt a halál és születés között, mint szintén most: ha öröktűl fogva nem lehetett az emberek halála, születések sem lehetett kezdet nélkül. Ebből kerekedik ki, hogy e világ nem lehetett kezdet nélkül mindenkor, ilyen formán és módon, mint most vagyon.

Végezetre azzal is vastagíthatjuk ezt az igazságot. Mert az öröktűl fogva való állatnak nem határozott üdőkig, hanem örökké abban az állapatban, változás nélkül kell maradni, melyben volt elein: mert ha változnék, nem lehetne ez a változás öröktűl fogva; mivel a változó állat létele után kellene következni a változásnak. Szükség tehát, hogy ami öröktűl fogva való változása előtt örökké, azaz végtelen ideig, változás nélkül elébbi állapatban maradjon: mert ha a változás előtt csak bizonyos üdővel kezdett lenni, nem volt öröktűl fogva. Ebből világosan következik, hogy az egek forgási, és az emberek nemzési; egyszóval a világnak ilyen állapatja, mint most vagyon, nem lehetett öröktűl fogva; akármint habozzon ebben Aristóteles: ki midőn a csipát szemérül letörölvén, bizonyságinak töredelmes pozdorjáját megismérte volna, igazán megvallotta, hogy a világ kezdetirűl bizonyost nem tud mondani.

Ezt, aki teremtette e világot, mely azelőtt nem volt, mi Istennek és világ urának valljuk. Ezt tiszteljük, mint teremtő és gondviselő fejedelmünket.

De ezeknek, és több mély bizonyságoknak most békét hagyván, vegyünk a megmondott igazságból két hasznos tanúságot. Elsőt azt: Mely veszedelmes vakságra viszi embert a bűn, és az Isten törvénye ellen való feslettség. Szent Pál mondja, hogy aki vétkezik, megtagadja Istent cselekedetivel: mert nem egyéb a gonoszság, úgymond Szent Jób, hanem a felséges Isten tagadása. Ugyanis, aki bátran elmerül, és torkig úsz minden gonoszságban, úgy viseli magát, mintha nem volna kinek engedelmességgel tartoznék; és aki látná, vagy megbüntethetné álnakságit. Azért, aki nemcsak szájjal, hanem erkölccsel is akarja ismértetni, hogy az istent hiszi; ne légyen olyan, mint akikrűl olvassuk, hogy hasonlók az erdei szamárokhoz,  és Liber Báróknak, vagy Exlexeknek* alítván magokat, szabadoson vétkeznek, mintha menedéklevelek volna az isteni szolgálattúl: hanem szünetlen szeme előtt hordozza, hogy birodalom alatt született, és nagy büntetések fenyítékével köteles teremtőjének szolgálatjára, és szófogadó engedelmességre.

Másodikat azt tanuljuk: Mely méltó okokból parancsolja Isten, hogy soha semmi dolgainkban el ne feledkezzünk, és lelki szemeinket el ne fordítsuk Istenünkrűl: mivel nagyobb szabadságot semmiből nem vehet az emberi gyarlóság a gonoszságra, mint abból, hogy kiveti Istent elméjéből. Miképpen az országokban nem lehet nagyobb bontakozása az igazságnak, sem eláradása a gonoszságnak, mint mikor az emberek azt vélik, hogy sem fejedelmek, sem bírájok nincsen: azonképpen nem lehet azokban zabolája a gonoszságnak, akik gyakran nem emlékeznek az Istenrűl. Aki pedig szünetlen Istenre függeszti szemeit, nemcsak esztene vagyon minden tekéletes, jó erkölcsre, de e világi veszedelmek és háborúságok között, csudálatos vigasztalást talál; mint Szent Dávid, ki midőn e világnak felháborodott habjai között ugyan megepedett volna, azt mondja, hogy megemlékezvén az ő édes Istenérűl, örvendetes gyönyörűséggel bételjesíttetett szűve.




Hátra Kezdőlap Előre