| Tulipán módjára felnőtt szép virágom, |
| Legyen nálad kedves ezen bús írásom, |
| Melyben ily távolról kívánlak tisztelni, |
| Szívem vonzalmait előtted kitárni. |
| Az én egészségem különben jó volna, |
| Rólad álmodásom ha nyugodni hagyna; |
| Sok elmúlt szép napom eszembe nem jutna; |
| De ha szép termeted, ragyogó két szemed, |
| Szívemet ápoló igaz szereteted |
| Eszembe jut, mindjárt elfog a bubánat: |
| Kínozza lelkemet, sóhajtat utánad. |
| Ó, ha fülemüle kis madár lehetnék, |
| Mikor nékem tetszik, hozzád repülhetnék: |
| Gyönge két orcádra csókokat hintenék. |
| Gondolatim feléd szünetlen röpkednek, |
| Vágyó sóhajtásim hozzád törekednek. |
| Úgy bujdosom én itt, mint gilicemadár, |
| Ki bánat közt eped, ha párjától elvál: |
| Jaj, kesergi társát, zöld ágra nem is száll, |
| Csak sóhajtva nyög, mig párjára nem talál. |
| Az én életemnek szint így van most sora, |
| Mert bokros bubánat szüntelenül sujtja. |
| Mint a sebes esők, melyek partot mosnak, |
| Úgy gyötri szivemet a bánatok árja; |
| Emiatt keserves jajszót kiált én szám, |
| Mert többé nem látlak, szerelmes violám. |
| Istenem, istenem, szánd meg szenvedésem, |
| Szabadítsd honomba bús epekedésem, |
| Derítsd fel napomnak homályból világát, |
| Űzd el bús szivemnek epesztő fájdalmát! |
| Már megadózhattam számtalan vétkemért, |
| Elég számkivetést szenvedtem hazámért! |
| Te pedig, szivemből szeretett kedvesem, |
| Szíved fenekébe írd be ezen versem, |
| Ily távollétemben ne felejts el engem, |
| Míg majd karjaimban ujra ölelhetlek, |
| Majd örömhangokkal ujra tisztelhetlek. |
| Bézárom írásom végre ezen szóval: |
| Áldjon meg az Isten, kedves, minden jóval! |
|
|
