| Készebb vagyok inkább kősziklává válni, |
| Mint igaz szivedtől örökre elválni, |
| Mert ha két igaz sziv egymástól elválik, |
| Még a fényes nap is homályosra válik. |
| Isten hozzád, rózsám, szeretett angyalom, |
| Nem ölelhet már át reszkető két karom. |
| Te voltál életem egyetlen reménye, |
| Jaj, de te is lettél megkeserítője! |
| Mióta itt hagytál, nincsen olyan percem, |
| Hogy két piros orcád ne volna eszemben. |
| De mit ér énnékem ilyen gondolatom, |
| Hogyha én azokat meg nem csókolhatom! |
| Isten hozzád, isten veled, |
| Itt, mikor én éjjel irtam, |
| Éjjel irtam, meg-megálltam, |
| Isten hozzád, isten veled, |
| Sok szerencse legyen veled |
|
|
