Az 1835-ik év első napján indulánk el Bécsből. Szívszakadva váltam ott el szeretett testvérimtől. Sírtunk, mindegyikünknek elhagyott kedvesei jutván eszébe.
Az idő szép, vidám, az est meleg volt. Minden baj nélkül érénk Schottwienre, honnan másnap jókor elindulánk. Utunk porozott, pedig mind havasok közt haladtunk. Itt már a térhelyek is fenyőfákkal béültetvék. Röthelsteinban háltunk. Tovább a vidék folyvást havasos; az út mindig fenyvesek közt vezetett. Egy helyen szőlőfákat látánk ültetve; s kerítése fiatal fenyő eleven-kertből állott, mely ellentét nekem, mint újság feltűnt. Graz felé a vidék tágulni kezd. E város maga szép; de benne csak egy órát múlattunk, míg útlevelünket kikaptuk. Olyan meleg volt, hogy azt hittük, ha mind úgy tart, nyári öltözeteinket kell elévennünk. Éjszakára Marburgba jutottunk, hol üres, nagy kongó szobát három bé nem zárható ajtóval, duzzadt gazdasszonyt és igen rossz vacsorát találtunk. Reggel az idő megváltozott. Nagy szél, havazás keletkezett. Mind komor fenyvesek között kellett menni, s hónál, fenyőfáknál, imitt-amott egy-egy magas helyen épített kolostornál és feudális kastély romjainál, a középszázadok ezen vad maradványinál egyebet nem lehetett látni. Másnap Popelschről későre indulhattunk, mert az idő zivataros és nagyon hideg volt; s azt is hallottuk, hogy a vidék tolvajos, pedig itt egy kevéssé nyíltabb, mint eddig. Az út sok hó és sár miatt igen megrosszult; a postalovak is mihelyt elhagyók Ausztriát, rosszabbak levének; de a postalegényeket is kevesebb borravalóra szoktatva találók. Durva, goromba, rút nép tűnt fel előttünk, és közötte sok cretin. A hidegtől, noha minden takaróinkat elészedtük, sokat szenvedtünk, Adelsbergre még jókor megérkeztünk.
Itt, miután kevéssé felmelegedtünk, a barlangot megnéztük. Az a nagy mélység, csendesség és briliánt fényű csepegések tágas mezőt nyitnak a képzelődésnek. Csakhamar elragad ez minket, s látványival megnépesedik a mélység; és keblünkből minden földi gond elenyészik, lelkünket örök csend fogja el. A barlangnak több részeit megjártuk; de az utazástól el levén fáradva, a kárpitnál – így neveztetik egy csepegés tömeg – visszafelé indultunk; arra neveinket felírván, hogy föld alatt létünknek legalább valami nyoma maradjon. De kijutván földszínére, a hold nyájasan mosolygott felénk; a téli szél fájdalmasan kezdette hasogatni arcomat; felébredtem andalgásimból, s a földnek visszaadatva a földi vágyak és földi gondok újra visszatértek keblembe.
Triesthez közelítve, az út hegybe vágott zigzágos lejtőn vezet le, honnan az utas maga alatt látja a várost és a szép tengert. Mindig elevenen áll előttem e pompás látvány, mely reám nézve oly meglepő, semmi eddigelé látottal egybe nem hasonlítható, nagyszerű, dicső látvány volt! Mindig így képzelém az örökkévalóságot: egyformának, csendesnek, tisztának, végetlennek, mint a tenger, mely az ég boltjával egybeolvadni látszik. Egy-egy hajó oly kicsinynek tetszik rajta, s oly vígan halad. Hogy ily csendes elem keblében veszély lehessen elrejtve, képzelni sem tudám. Szenvedéllyel szereték belé a tengerbe.
Triest igen szép város, egyenlő lapos fedelű épületekkel, faragott kővel kirakott utcákkal. Életet és mozgalmat találánk benne. Kereskedők várják az érkező hajókat. Nagy bőség látszik körében; az életmód és egyéb portékák is nagyon olcsók. Szörnyen megunván az útlevélért minden lépten-nyomon tett akadályokat, s egyszersmind hallván, hogy következő éjen egy trabacolo – portékát vivő hajócska – egyenesen Anconába indul, hova három nap alatt meg fog érkezni; ez oly kísértő volt, hogy csak hirtelen elhatározók magunkat azzal menni. A hajóskapitányt mindjárt el is hívatók. Ezt il Signor capitano Domenico Rossini-nak, hajóját il Fortunató-nak nevezték, s egy személyért tizenhat frt. ötvenhat kr.-t, a szekérért kétszáztíz frt. tíz kr.-t kelle nékie kifizetnem pengőben.
Triestből elindulásunk estve, szép holdvilágnál, igen víg volt. Azon reménnyel kecsegtettük magunkat, hogy harmadnapra Anconába érünk, s onnan a dicső Rómába, hol téli vándorlásunk fáradalmiból kinyugszunk. Első éjszakán jócska szelünk levén harmincöt migliát haladtunk; de azután megállván a szél, Parenzo mellett kikötöttünk. Másnap reggel tovább szándékoztunk, azonban kénytelenek voltunk megtérni, s egy egész napot és éjszakát veszteg ülni. Harmadnapra viradólag tovább ballagtunk, s Fasanában újra megálltunk. Innen negyedik nap, la Madonna di Verozáig jutottunk, mely utolsó kikötő az illyriai parton. Itt kényteleníttettünk a kedvező szelet, bármi későre érkezzék, megvárni; mert e partot elhagyva az egész tengeröblöt át kell haladni, hogy Anconába lehessen jutni. Eddigelé nyolcvan vagy kilencven migliát tettünk; még százharminc maradt hátra.
Ki türelemhez akarja magát szoktatni, tegyen tengeri utat. Az örökös egyformaság! Már reggel unalommal tudjuk, hogy egész nap ugyanazon tárgyakat, személyeket fogjuk látni, melyeket azelőtti napon, s még ugyanazon étkeket is fogjuk enni. És ebédeink korántsem olyanok voltak, milyek finnyás, válogatós ínyűt nagyára kielégíthettek volna; kivált miután érdemes capitanónk látá, hogy tovább kell tartania, mint amennyire számított, s amely nap új élelemért kellett a közel levő Polára küldenie, folyvást duzzadt képével szerencséltetett. Társaságunkat sem mondhatom a legfényesebbnek; mert rajtunk kívül még négy német vándor asztalos legény vala hajónkon, rongyosan, fázódva, tán koplalva is, mégis mindig vígan és énekeikkel unalmunkat sokszor rövidítve; s egy nápolyi kihízott polgár, ki minden reggel ég felé tekintve sohajtá: „még mind il scirocco fú; ma ismét rossz ebédünk lesz, de készítek én egy bocco di principet* a Signorinák számára;” s ezzel a szakácsnak segítve kotyfolással űzé unalmait.
Ötödik nap estve oly reménnyel fekvénk le, hogy még azon éjjel vagy másnap megforduland a makacs szél, s mi a verudai kikötőt elhagyandjuk; de az idő még rosszabbra változván, kénytelenek voltunk vesztegleni. Következő nap még rútabb idő s szél lett. A hajót el nem hagyhattuk; dolgozni, írni vagy olvasni alig tudtunk. Künn levő könyveinket már el is olvasván, a capitanótól kérék valami olvasnivalót. Egyetlenegy könyve a don Miguel infallibilitásáról* szóló vala, melyet oly tisztelettel említett, mint a Szentírást; ez pedig, képzelheti olvasóm, nemigen érdekes olvasmány lehetett. Ámbár a horgonyok ki voltak vetve, a szél hajócskánkat mégis mindig lógatta, mi minket örökös émelygésben tartott, és minden figyelmet kívánó foglalatosságra tehetetlenekké tett. Nekem ezen kívül fogam is megfájdult. Szinte életunalom ért utol. Mindent elővettem, mi csak mulattathatott.
Egyik délután az idő kevéssé feltisztulván partra szállánk, hogy a Madonna leromlott kápolnáját megnézzük. Ott most kecskepásztor lakik, kitől minden reggel tejet vettünk. Kies, sziklás dombok veszik körül a kikötőöblöt, s három kis szigetecske emelkedik ki közepében: a Brioni, Conversara és St. Niccolo. A parton növényeket, csigákat szedtünk. Igen örültünk, hogy járhattunk, zöldséget közelről láthattunk, mert a szobánk oly kicsiny, hajónk annyira terhelve volt, hogy öt lépést alig lehetett tenni benne. Szobánkból kijővén első kérdésünk minden reggel vala: milyen az idő? mikor fordul meg a szél? nem mehetünk-e ma tovább? Mely kérdésekre a hajósok mindig keresztet vetvén, babonás iszonnyal felelék: „Azt mi nem tudhatjuk. Tengeren az Isten akaratja ellen nem lehet szegülni; abban meg kell nyugodni s a Madonna Santa közbejárulását kérni.”
Különösebben emlékszem egy estre, melyben egyedül állék hajó szélén gondolatimba merülve. Mi nagyszerű, lelket emelő jelenet a tenger! Tisztelettel, szent érzéssel tekinték feltornyosuló s ismét sík keblében elenyésző hullámira, melyek mélyen hömpölygő zúgásában a Teremtő nagy nevét hallám dicsőítve, ki az eget, földet, tengert semmiből teremté! Hátam megett egy hang, zenéhez hasonló, szólala fel: „Madama! Un delfino.” A tizennégy éves, szép hajósfiú, Francesco volt. S igazán egy delfin, melyet a hajósok szerencsejelnek tekintenek, trabacolónk körül játszadozott. De a delfino nékünk mégsem hozott jó időt; mert az ég másnap egészen beborult, és az eső ömlött. Fázva, dideregve, veres orral, szüntelen émelygések között kamarácskánkban kuporogtunk, és elcsüggedésünkben átkoztuk a gondolatot, mely bennünk az utazási vágyat fel ébresztette, midőn jelenték: „Il commandante della nave imperiale.”* Bosszúsan kiütém fejemet, hogy elfogadjam; lehívám kamrácskánkba, s ő a lajtorja lépcsőzetin leereszkedék. Közép életidejű, igen eleven és nem éppen rút ember volt. A szó ömlött szájából. Rosszul beszélt franciául, én még rosszabbul olaszul; de az olasznak nem akadály, ha nem tudja is a nyelvet, mert oly élénken jár szeme, szája, keze s egész teste, hogy nála, magát megértetni, a szó csak mellékes dolog. Mindkét részről igyekszénk egyéb hiányokat kellemetességgel kipótolni. Ő nagyon sajnálkozva, hogy ily előkelő asszonyságok annyi szenvedéseknek kitétetvék: ajánlá segítségét, szolgálatját; és ajánlatát híven megtartotta, mire most is hálás indulattal emlékezem vissza; mert egész ott mulatásunk alatt, mely még tizenhárom keserves napig húzódék, testvéri s atyaihoz hasonló gonddal viselteték irántunk. Így akadunk mindenütt, hol csak emberi szív dobog, szíves részvétre, s mégis oly készek vagyunk az emberi természet ellen epésen kelni ki! Még azon délután kedveskedett „alla Madama” egy pár tengeri rákkal, s azután mindennap jött alla Madama egy-két ajándék, mi konyhatudós nápolyi polgárunkat szünet nélküli foglalatosságban tartotta. Ezen időközben egy nagy örömem történt. A commandante hajóján egyik hajóslegénynek, nem tudom, mely hibájáért, huszonöt pálcaütést kellett volna kapnia, mi okból nékem egy szép levelecskét írt, hogy járuljak közbe érette, mit megtevén, szerencsés voltam számára bocsánatot nyerni.
Másnap időnk kissé viszont felderülvén, C. B. egy szép csónakkal utánunk jött, s a partra kivitt, honnan gyalog besétáltunk Polára, hogy a nevezetes, mása nélküli amfiteátrumot megnézzük. Ezen kis város közép-századokbeli, kinyúló fedelű házaival, melyeket sem gót, sem olasz stílusúaknak nem nevezhetek, egyike a legfestőibb látványoknak. Az aréna romja is még pompás szépségében áll fenn, s könnyű, magas, tökéletes idomú ívei közt, melyekre növények futottak fel, természetes füzéreken, helyen-helyen ékesen csüngve, az ég, a tenger és vidék oly leírhatatlan szépen tünedezett elő, hogy nékem inkább tetszett a nagy colisseumnál. Talán mert előbb láttam? Itt még egy római diadalív is találtatik; melyik vérontónak szentelve, elfelejtém. Pola megérdemli, hogy minden Olaszországba utazó idegen meglátogassa. Visszajövet az utat eltévesztettük. Nehéz idő közelgetett, s az eső elől alig tudánk hajónkhoz érkezni. A szél igen nagy, s a tenger nyugtalan levén, azon éjjel a kikötő úgy megtelt mindennemű hajókkal, hogy másnap felébredésünkkor egy egész kis városban találtuk magunkat. Kétszáznyolcvan lakósa között csak mi valánk asszonyok; de nemünk oly tiszteletben tartatott, hogy a legvadabb kinézésű hajósnak is csak szíves mondanivalója volt hozzánk. Még a szellőtől is őrizének, mennyiben lehetett.
Mikor az idő megengedte néha, csónakázni mentünk. Mint szerettem a mulatság ezen nemét! Kivált, midőn a tenger kissé hánykodott. Kis csónakunkat a hullámok olykor magasan emelték fel hátukon, s róla hirtelen lecsúsztatták; olykor előttünk hatalmasan feltornyosulva elnyeléssel fenyegették; de az oly könnyen, játszilag sikámlott fel s le rajtok, oly ravaszul kerülte ki a veszélyt, hogy félni felejtettük. Máskor partra sétáltunk ki. Estve teázás közt beszéltünk, nevetkeztünk. B. egy rossz gitár mellett rekedt hangon francia, olasz, görög dalokat énekelt, melyeket másnap, a szép Francesco tiszta, tele hangon, után dalolt. A sok érkezett hajók közt egy nagy, császári goleta is volt, s rajta egy kadétocska, szebeni fi, kit comandantéja látogatásunkra küldvén, általa meghívatott, hogy ha tetszik, hajóját megnézzük. Egyszersmind izené, bárminek volnánk híjával s bármit kívánnánk, minden vonakodás nélkül parancsoljunk; s hallván, hogy szenvedőleg voltam, a hajóján levő orvost mindjárt ajánlá. Másnap tehát megnéztük hajóját, melyen a pompa, trabacolónkéhoz képest, igazán kápráztatólag tűnt fel. Szívesen fogadtattunk. Következő nap a commandante nagy fénnyel látogatott meg bennünket, s csónakázni vitt. Nékem a sok gyalog és vízeni expedíciók megártván, azon éjszakán borzasztó fogfájást, hideglelést kaptam. Orvos után akarék reggel küldeni, de a nagy hajó már eltűnt volt. Kénytelen voltam lefekünni. Arcom megdagadt, fejem égett. A fájdalmat tovább nem tűrhetvén, az arcomat békentem mákonnyal, s ez és a hajó szüntelen mozgása úgy elkábított, hogy a velem valók mindnyájan megijedtek rajtam; hanem másnap már jobban lettem, de ott mulatásunk többi idejét mind fekve töltém.
Egyik éjjel kimondhatatlan szél és mennydörgés keletkezék, s ezt a körül levő sziklák többszörösen visszhangozták hozzánk. Körülöttünk minden csattogott, zuhogott. A tenger dühösködve hánykódott, s minket ezen elemek dühétől csupán trabacolónk gyenge, repedéses deszkafala oltalmazott. Ekkor nagyon örültünk, hogy vashorgonyainkon a kikötőben csendesen ülhetünk, mert ijesztgetve mind azt emlegették: mi veszélyes az úgynevezett Cornarón áthaladás, és mi sokkal könnyebb Amérikába menni, mint az év e szakában Triestből Anconába. Ezen vész után a szél megváltozván, hálás szívvel vevénk búcsút C. B.-től, és huszonnégy óra alatt nagyon elkényszeredve Anconába megérkeztünk, hol tüstént le is feküdtünk, és felébredésünkkor mindnyájan igen örültünk, hogy nem vagyunk többé hajón.
Reggel mindjárt megegyeztem egy vetturinóval,+ hogy háromszáz frt.-ért – belészámítva szállást és eledelt – Rómába vigyen. Capitano Rossini kimosdva, beretválkozva, vasárnapi öltözetben látogatásunkra jött, s ajánlkozott, hogy a város nevezetességeit megmutatja nékünk. Ancona magasságon fekszik; ennek oldalában a tengerpartig apró házacskák építvék, melyekben a hajósok és halászok háznépeikkel laknak. A várost francia katonaság tartotta elfoglalva, mely a capitano mondása szerint nagy győzedelmeket tett, legalább a szép nem gyenge szívén. A kikötő tágas, közel hozzája egy régi diadalív és egy más újabb ív áll. Estve capitanónk valami viaszalakok nézésére vitt el minket. Itt is, mint az efféle borzasztó gyűjteményekben szokott lenni, mind csupa undorító kegyetlenség, gyilkosság jelenetei voltak előábrázolva, miket a köznép örökké oly mohó kíváncsisággal néz. De még egy olasz nézőközönség! Mozgékony arcvonásival oly elevenen, oly változólag fejezve ki azon indulatokat, melyeket keblében az ékesen szóló cicerone előadása lázaszt. Igazán iszonyodás lepett meg.
Anconától Lorettóig az út kies völgyön vezet, melyet az Aspido s Musone folyamai ékesítnek. Loretto tengerhez közel, domb tetején fekszik. Itt megnéztük a nevezetes templomot, melyben a santa casa van, s melyet az angyalok Nazaretből hozván, ezen helyen letettek. Hol állomásoztak terhes utazásukban, az most mind nem jut eszembe. A casában áll egy oltár felett a Madonna di Loretto, mely fekete ébenfából levén, úgy néz ki, mint szerecsen királyné. Fején drágaköves korona; testén nehéz aranyas kelméjű hosszú vertigál;* főtől talpig hálafogadásból adott, drágakövekkel kirakott lángoló szívekkel és más ékszerekkel körülaggatva. S e kép őrzi gazdag kis szobáját, melyben úgy egybegyűltek a jámbor hivők adományai, hogy kincstárhoz hasonlít. Kivált a Napóleon család sokkal gazdagította. A santa casa ajtójában egy pap apró ezüstkereszteket, olvasókat s a Madonna képét árulgatta, ennek számára, hogy házi szükségei kipótoltathassanak. Mi is vásároltunk némi apróságokat. Innen mentünk a Madonna gyógyszertára megnézésére. Ez Raffael és tanítványai által festett cserépedényekből áll.
Lorettótól Tolentinóig a vidék ismét kies. Oda értünk hálni. Éppen játékszíni előadás napja levén, szándékoztunk megnézni. Gazdasszonyunk tüstént hívatja Signor Fabrit, az entrepreneurt.* Nyolc paolót fizettetnek velem. A Signore kérdi: hány órakor parancsolom a darab előadása kezdését? Én megelégszem a szokott órával. Megunatkozván és gazdasszonyunkat magunkkal elhíván, igen jókor találunk színházba menni. Signor Fabri, ki az ajtóban már várt, hogy egész illendőséggel fogadjon, csaknem haját tépi, hogy az Eccellenzának várakozni kell. Cselédimet földszínre akarom küldeni; de a Signore páholyt nyit. Így komornám és inasom egy páholyt, mi szemben mást foglalunk el, és mindezt nyolc paolóért. Az előadás kezdődik. Signor Fabri alázatosan megtudakolja: ha nem parancsolok-e un Signoret per tenire la conversazione in francese?* Mert már többen vállalkoztak e tutti della nobilita;* mit megköszöntem, de el nem fogadtam. Játék közben a színészek olyan indulatba hozták magokat, hogy valóban sírtak. Az egyik nyakravalóját több ízben leoldotta, s újra felkötötte. Ritkán mulattatott játékszín annyira, mint ekkor. Könnyeztünk a kacagás miatt.
Tolentinói gazdasszonyom hároméves lánykáját iszonyodva látám fa planchette-os* vállba úgy bészorítva, hogy szegényke csak alig szuszoghatott. Kérdém anyjától: valljon nem volna-e jobb a gyermeket még bé nem fűzni? Ó! mi mind úgy szoktuk, felele; ez már negyvennapos korában halhéjas vállba fűzetett, s úgy is megszokta, hogy anélkül, derekát nem tudja tartani.
Tolentinótól kezdve az út az Appenninek egyik ágazatján vezet. Hegyes-völgyes, de mindenütt a legszebb tájak tűntek elő, s vetturinónk oly lassan haladt, hogy többnyire gyalogoltunk. Szamarat, ökröt, mindent béfogott, ha csak legkisebb domb emelkedett is előtte, úgyhogy az idő szüntelen bé- s kifogás közt telt el. Unalmasabb utazásmód talán nem lehet, mint a vetturinóvali itt. Valcimarán túl, mely gazdag völgyben fekszik, az út apró havasi csermelyektől keresztül-kasul van szaggatva. Col Fioritánál szirtbe vágva félkörben menyen, és oly szűk, hogy ha két szekér szemben találkozik: egyiknek a lovakat hátrafelé fogva, hátrálnia kell. Spoletóra, mely hasonlóan éji állomásunk volt, még jobbkor érkezvén, Sz.-el* járni kezdjük le s fel az utcákat. Ismét a színházat tudakoljuk; de mint hallók, aznap nem játszanak. Egy carbonariba* burkolt úr megszólítván kérdi: mi a kívánságunk? – Idegenek vagyunk, mondám, és a színházba kívántunk menni. Ezt hallva, erőnek erejével felviszen a színfalak közé, nagyon sajnálkozik, hogy aznap nem játszanak, de vigasztal azzal, hogy lesz legalább próbamutatvány, és kér, várjuk meg azt. No, gondolám ismét a histriók* kezébe jutánk! S szívességét megköszönvén mondám: már késő levén az idő, szállásunkra sietünk. Néki is, szóla nyomban, arra van útja, s örömmel elkísér, és karját ajánlá, mit minden vonakodás nélkül el is fogadánk, félvén, hogy vendéglőnket nem tudjuk megtalálni. Mentünkben elébeszélé, hogy egy egész utca ősei birtokában volt; bátyját il Generale… nevét elfelejtém – Rómában találom; ővele pedig, il Barone…val – ezét is elfelejtém – ugyanott a carnevale végével fogok találkozni. Utasított, Olaszországban mulatásom alatt vigyázzak költségeimre; mindent alkudjak meg előre: mert az idegent minden lépten-nyomon csalni szokták. Vendéglőnket elérvén menté magát, hogy fel nem kísérhet bennünket, mert egy dilettante* színházban várják, hol az egész nobilita minden héten játszani szokott. Ily szíves szolgálatra kész udvariasságra Olaszországban gyakran lehet találni.
Másnap mindjárt hasznát vevém ismeretlen vezetőnk tanácsának, mert reggelinket, nem levén a vetturinóval tett alkuba belé értve, külön fizettem, de az csak kevés kávéból állott, mi Olaszországban oly olcsó; a vendéglő gazdája mégis nevetségig szerfelett kívánt érette bennünket megróni. Ezért nagyon megharagvám, s fenyegetém, hogy az idegenek könyvébe beléírom, min úgy megijedt, hogy térdre hullva, sírva kért, csak azt ne tegyem, mert fogadója becsülete elromlik; „fizessen az Eccelenza, Principessa, mennyit tetszik, ha úgy akarja éppen semmit se.” Én is nagylelkűleg a kért bérnek éppen felét fizettem, miért csaknem csókolta köntösöm szélét. Az ily esetek, míg az utas kissé hozzájuk nem szokik, nagyon kellemetlenné teszik az olaszországi utazást.
Spoletótól nem messze kezdődik a hágás a Monte Sommóra, mely az Appenninek ezen ágazatjának legfőbb csúcsa, s melynek tetején hajdan egy Jupiter summanusnak szentelt templom állott. – Ternibe megérkezvén első dolgunk volt egy egylovú szekerecskét fogadni, hogy a Velinónak oda közel vízesését, melyet Caduta delle Marmozé-nak neveznek, megnézzük. A Monte di Marmoré-n szekérben mentünk fel, de belőle, közelítvén a Velino vizéhez, melynek lármás zúgása már messzire hallik, kiszálltunk, és gyalog haladtunk tovább, hogy jobban szemlélhessük e pompás vízesés zuhanását. Útközben a postalegény mutatá azon helyet, hol Karolina angol királyné Bergamival egy hétig mulatozott. A helyet legalább jó ízléssel választotta, s így egész Olaszországban szerelmeinek*, de egyszersmind jótetteinek is emlékeit hagyta. A köznép közönségesen, la povera Reginá-nak* nevezi. Bergami pedig most meggazdagodva, meghízva, megvénülve s megházasodva Bergamóban posta mesterkedik. Egy ponkon* álló mulatóházba jutván, a hármas vízesést onnan néztük meg. Pompás, de már annyiszor és oly ékesen van leírva, hogy én leírásához fogni nem merészelek. Terni volt Tacitus születése helye.
Narniig a vidék olyan, mint egy jól művelt kert, temérdek olajfákkal; az idő is olyan volt, mint mikor nálunk az ibolya nyílik. A nép festeni való szép, míg fiatal, szemei mind égő feketék. A gyermekek kivált oly gyönyörűek, hogy az Albano* repdeső szerelmeit mind meg lehetne bennük ismerni. De Narnin túl, mondhatni, föld és ember komor tekintetet kezd váltani. Kivált Rómához közelítve a hely homokos, sivatag lesz. Tarsianót meghaladva az Appenninek elmaradnak, és nagy örömmel hallók, hogy már a Tibris partjain vagyunk. Azonban elestélyedvén, vetturinónk, mert a környékben haramiák szoktak lenni, kik az éji utazókat megtámadják, megszállást javasla, s Torre del Boscón megszállunk. Másnap mind dobogó szívvel vártuk, hogy a nagy Rómát megpillantsuk, és közellétét még semmi sem jelenté. A vidék, mint egy puszta temető, szívünket bánatra, félelemre bírta. De felértünk a Monte Marióra, s egyszerre magunk alatt láttuk folyni a Tibrist, feküdni a hét dombon épült várost, és mindenek felett kitűnni a nagy Szent Péter szentkeresztjét! Kimondhatatlan az érzés, mellyel elteltem, midőn vetturinónk felszóla: „Itt van Róma!” Magunkat a szekérből szinte kivetvén mindnyájan egyszerre kérdeztük: hol, hol? – És a pompás Róma roppant építménytömegével igazán előttünk feküdt, a komoly méltósággal hömpölygő Tibris által kétfelé választva.
Róma, mely oly sok századokig a földnek uralkodónője valál, és ested után még most is nagy vagy! Róma, ki láthat téged anélkül, hogy szíve, lelke ne hevüljön, hogy szemét könny ne lepje el? Ki az közülünk, kinek fiatalkori álmai főbb tárgya te ne voltál volna? Ki fiaidat és leányaidat követő például ne választotta volna? – Dicső Róma, idvezellek! Leszállottál ugyan uralkodószékedről, de elhagyatott helyzetedben, az özvegység sötét fátyola alól is kitündöklik hajdani nagyságod fénylő koronája. Nagy vagy elhagyattatásodban; királyné vagy még most is!
A Ponte Mollén átkelvén, a Porta del Popolón, hajdan Porta Flaminián, mentünk Rómába bé. Egyszerre a tágas Piazza del Popolón találtuk magunkat, melynek közepében egy aegyptusi obeliscus emelkedik fel. Már csak e büszke piac is tiszteletet gerjeszt a bámulástól elfogódott idegenben. Én magamat olyan kicsinynek talán sohasem érzém, mint midőn ezen piacon rongyos úti szekeremben körültekintém. – Mielőtt továbbmehettünk volna, a Doganához* küldöttek, hogy megvizsgálják ott: nem hoztunk-e magunkkal tiltott portékákat, főképp könyveket. Annak pompás oszlopzatos façade-ja egy Antoninus Piusnak szentelt templom maradványai. Sokáig kénytelenítetvén felterhelt szekerünkkel udvarán állani, elég időnk volt e különös építményt megnézegetni. Még a cella maradványai is láthatók az udvarban, mely most ronda, s vetturinókkal, poros utazókkal, szerteszéjjel heverő zsákokkal tele vala. Végre ránk is elkerülvén a sor, néhány igen goromba vámos portékáinkat kíméletlenül kezdé felturkálni. Már reszkettem sok bajjal hozott virág-, toll-, csipke- s száz más cicomáimért. Ily gorombaság az enyémnél több türelmet is próbára tett volna. – Sok civakodás, szép szó, ajándék után cifraságimat mégis kimentém pusztító kezeik közül, és elbocsátatánk. Egy darabig a hosszú Corsón, a szép Piazza di Spagnán bolyongtunk: a vendéglők előtt meg-megállván, szállást keresvén és alkudozván, míg végtére a Via Babuinóban levő Hotel de l'Europe-ban magunknak alkalmasra találtunk.